A nácik már csecsemőkorában halálra szánták, de csodával határos módon sikerült elkerülnie a gázkamra borzalmait.

Január 27-én nyolcvan éve, hogy szovjet csapatok megérkeztek az auschwitzi koncentrációs táborba, és ezzel véget vetettek a szörnyűségeknek, amelyek során számtalan ember küzdött az életéért, csupán származásuk vagy nemi identitásuk miatt. A tábor falai között több mint egymillió áldozat szenvedett, közülük közel fele magyar volt. Auschwitzon kívül 48 további tábort is létrehoztak, legyenek azok munkatáborok, megsemmisítőtáborok, börtöntáborok vagy gyűjtőpontok, ahol a foglyok reménytelenséggel telve várták, hogy mikor érkezik el a végzetük a gázkamrákban. Különös történet fűződik Eva Clarke nevéhez, aki a haláltábor egyik foglyaként életben maradt, mivel éppen kifogytak a Zyklon-B rovarölő szerből, amelyet az emberek tömeges megölésére használtak. Az ő története egy apró fényfolt a sötét múltban, amely emlékeztet minket arra, hogy az élet néha a legváratlanabb módon mentheti meg az embert a végzettől.

A brit-cseh állampolgársággal rendelkező Clarke édesanyja ráadásul aggodalommal és terrorral kikövezett úton jutott el egyáltalán odáig, hogy megszülje őt. A jelenleg 79 éves asszony édesapja, Bernd Nathan német építész volt, míg édesanyja, Anka Nathanová cseh kalapkészítő, akik 1940 májusában házasodtak össze az akkori Csehszlovákiában. Az első zsidók között voltak, akiket a mai Csehország területén található Terezínbe deportáltak, a theresienstadti koncentrációs táborba - ami egy tranzittábor volt Auschwitz és más haláltáborok számára -, majd Nathant arra kényszerítették, hogy segítsen felépíteni az ottani gettót.

Eva Clarke nemrégiben a Sunnak adott interjújában beszélt szülei sorsáról, akik a haláltáborban töltötték életük legszörnyűbb éveit. Kiemelte, hogy az idősek, betegek, gyermekes anyák, terhes nők, valamint a szellemileg és testileg fogyatékkal élők szinte azonnal a halálra ítéltettek. Szülei, mivel fiatalok és munkaképesek voltak, három éven keresztül élhettek Terezínben. Bár a családtagokat később elválasztották egymástól, a szülei titokban találkoztak, és 1943-ban édesanyja teherbe esett, ami a náci rezsim szemében halálos bűnnek számított.

Amikor a nácik tudomást szereztek arról, hogy anyám és négy másik nő várandós, egy rémisztő dokumentumot írattak alá velük. Ez a papír azt tartalmazta, hogy a születendő babákat eutanáziának kell alávetniük. Anyám soha nem hallott az eutanázia kifejezésről, ezért el kellett mennie, hogy megkérdezzen valakit, mi is ez valójában. Később a négy másik baba világra jött, de sajnos nem tudjuk, mi történt a családjaikkal. Csak feltételezni tudjuk, hogy mindannyian Auschwitzba kerültek, ahol tragikus véget érhetett az életük.

- jelentette ki, hozzátéve, amikor a bátyja, George megszületett, őt nem vették el a szüleitől, viszont két hónappal később tüdőgyulladásban halt meg (és azt is a nácik mondták meg, hogy Dannek kell hívniuk, mivel zsidó nevet kell kapnia).

Nathant később áthelyezték az auschwitzi haláltáborba - ahol Clarke családjának 14 tagja vesztette életét, köztük az édesapja, három nagyszülője, nagybácsik, nagynénik és a hétéves unokatestvére -, ahova a felesége is követte őt. A 79 éves asszony úgy fogalmazott, édesanyja azt gondolta, már túléltek három évet a theresienstadti koncentrációs táborban, annál rosszabb pedig úgysem lehet, azonban tévedett. Soha többé nem látta a férjét. Az anya Auschwitzba érkezve megtapasztalhatta Dante földi poklát, leírhatatlannak nevezte az ott látottakat. Végül csak tíz napig volt a haláltáborban, majd dolgozni küldték egy fegyvergyárba Freibergbe.

A hely tele volt ágyi poloskákkal, de a nők mégis boldogok voltak, mert finom ételt kaptak, és a hőmérséklet is kellemesebbé vált.

„Tedd egyedivé a szövegedet!” - javasolta Clarke, miközben a szavakat mérlegelte, mintha csak egy festő ecsetje lenne a kezében.

Ahogy az édesanyja mesélte, fél éven át részt vett a V1-es, más néven megtorlófegyvernek titulált bombák készítésében. Ekkoriban a szövetségesek már intenzíven bombázták Drezdát, de a nácik nem engedték el a gyár ajtaját, így a munkások menedékbe húzódtak. A rabok tisztában voltak azzal, hogy bármikor az ő fejükre is rázuhanhat egy rakéta, hiszen tudták, hogy a szövetségesek a támadók. Ennek ellenére nem érezték magukat különösebben aggasztónak. Később kiderült, hogy a drezdai bombázásban részt vevő Kenneth Clarke, Clarke apósa, navigátorként szolgált az egyik Avro Lancaster nehézbombázón. Az asszony, miután megismerkedtek, megosztotta vele a történetét, ami mélyen megrázta őt, hiszen a sors fintora folytán akár ő is megölhette volna a férfit.

Anka Nathanová terhessége egyre nyilvánvalóbbá vált, és ez aggasztotta őt, hiszen a félelem, hogy visszakerül Auschwitzba, mindennapjait árnyékolta be. Ott Josef Mengele, a halál angyala, nem kegyelmezett volna neki, megtorolja titkolózását. Szerencséjére azonban, mire a hatóságok felfedezték állapotát, a szövetségesek már felszabadították a haláltábort, és a nácik kétségbeesetten próbálták kiüríteni a táborokat, elengedve a rabokat, akik tanúi voltak a borzalmaknak. Így történt, hogy Clarke édesanyja kétezer másik fogollyal együtt egy nyitott vagonba került, ahol tizenhét napon át zötykölődtek, éhezve és szomjazva. A vonat mindössze annyira állt meg, hogy a katonák kidobhassák az elhunytak holttesteit.

Egy gazda arra ment, és meglátta anyámat, aki úgy írta le magát, mint egy alig élő terhes csontvázat. Harminc kilót nyomott. A gazda annyira le volt döbbenve, hogy hozott neki egy pohár tejet. Egy náci tiszt, aki a közelében állt, vállmagasságba emelte az ostorát, mintha meg akarná verni anyámat, ha elfogadja a pohár tejet. Majd hirtelen leengedte a karját, és hagyta, hogy megigya. Anyám szerint ez mentette meg az életét

- jegyezte meg.

Clarke szavai szerint, amikor a vagon megérkezett Mauthausenbe, édesanyja a sokk következtében vajúdni kezdett. Ez nem meglepő, hiszen az ottani koncentrációs tábort olyan félelmetesnek tartották, hogy az SS tagjai csontdarálónak nevezték. Az édesanyának végül át kellett ülnie egy rabok által vontatott kocsira, és miközben világra hozta gyermekét, körülötte olyan foglyok feküdtek, akik a tífusz szörnyű szenvedéseit élték át.

Egy másik náci tiszt, aki észrevette a vajúdásomat, gúnyosan megjegyezte: "Du kannst weiter schreien", ami annyit tesz, hogy nyugodtan folytathatod a sikoltozást. Mindig is azt mesélte, hogy nem csupán a szülés fájdalmától sikoltozott, hanem mert úgy érezte, hogy ez lehet az utolsó pillanata a világban. De végül mindketten túléltük ezt a rémálmot. Abban a kocsiban jöttem a világra, a tábor kapujának árnyékában.

- jegyezte meg.

Ahogy elmesélte, születése pillanatában nem mutatott életjelet, sőt, még levegőt sem vett. A német őrök végül megengedték, hogy egy rab orvos megvizsgálja őt. Az orvos elvágta a köldökzsinórt, majd gyengéden megpaskolta, hogy megszülethessen a sírása. Clarke véleménye szerint a nácik döntése mögött az a félelem állt, hogy a távolban már hallani lehetett a harci zajokat. Az ő életben maradásának több tényezője is volt. Először is, egy nappal azelőtt, hogy 1945. április 29-én megszületett, az őrök kifogytak a Zyklon-B rovarölő szerből, amit a gázkamrákban alkalmaztak. Másnap, április 30-án Adolf Hitler öngyilkosságot követett el, ami világossá tette a németek számára, hogy a háború végének közeledte elkerülhetetlen. Május 5-én pedig az amerikai hadsereg felszabadította a mauthauseni koncentrációs tábort, így Clarke világra jötte után kilenc nappal már véget ért a második világháború.

Anyám szerint már nem tudott volna tovább harcolni értem. Körülbelül 1,3 kiló lehetett a súlyom. Manapság az ilyen kisbabákat már egyenesen inkubátorba helyezik. De én mindig úgy érzem, hogy nekem a legjobb inkubátorom volt - az anyám, aki sosem engedett el, mindig a karjaiban tartott, védve és szeretve.

- magyarázta el.

A háborút követően Clarke és édesanyja visszatértek Prágába, hogy új életet kezdjenek. Nem sokkal később értesültek arról, hogy az édesapa, Bernd Nathan, életét vesztette. Édesanyja újra házasodott, és Karel Bergman, a háború alatt tolmácsként dolgozó családi barát lett a férje. Hazatérve Karelnek szembesülnie kellett azzal a szomorú valósággal, hogy családja jelentős része az auschwitzi haláltábor áldozatává vált. Később Karel munkát kapott egy textilgyárban Cardiffban, és Clarke, a kisgyermek, édesanyjával együtt követte őt. Az új környezetben Clarke számára kiállították azt a születési anyakönyvi kivonatot, amely különös módon tanúskodott arról, hogy ő egy náci haláltáborban látta meg a napvilágot.

Clarke visszaemlékezése szerint édesanyja és mostohaapja boldog házasságban éltek. Bergman 1983-ban hunyt el 81 éves korában, neje, Anka pedig 2013-ban 96 évesen. Ő 14 éves korában találkozott későbbi férjével, a tavaly elhunyt Malcolm Clarke-kal, akivel 1968-ban házasodtak össze, majd született két gyerekük, Tim és Nick, illetve négy unokájuk. A 79 éves asszony napjainkban a Holocaust Educational Trust jótékonysági szervezet égisze alatt tart előadásokat gyerekeknek, és még volt lehetősége arra, hogy édesanyjával együtt visszalátogasson a mauthauseni koncentrációs táborba. Az átélt borzalmak ellenére viszont Anka Bergman sosem volt elkeseredve, mivel gyermeke okot adott neki arra, hogy tovább éljen, ugyanis úgy tartotta: