A rendőrök meglepő módon vetkőztették le teljesen az ismert magyar divattervezőt, aki éppen a figyelem középpontjában állt.

Az épületek és lépcsők labirintusában bolyongunk, a kopott folyosók sötét árnyai között. Rendőrök mindenütt, a légkör távol áll a vidámságtól. Pár percnyi vándorlás után újra egy lehangoló, lepusztult helyiségbe érkezünk. Itt azonban nem az a jól ismert, számomra kedves arc vár, akire számítottam. Egy szakállas ügyvéd lép elém, aki első ránézésre barátságosnak tűnik, de hamar kiderül, hogy ő csupán a kirendelt ügyvéd helyettese, mert az igazi ügyvédje éppen nem ér rá. Hát, ez is előfordul. De igazából mindegy. Még mindig nem tudom, hol vagyok. A férfi próbál megnyugtatni, elmondja, hogy az ügyről nem sokat tud, de az ügyirat sorszáma alapján arra következtet, hogy figyeltek engem, és így kaptak el. Azt tanácsolja, ne tegyek vallomást, hiszen csupán a gyanúsítást ismerjük, részletek nélkül. Ha ön mondja, így lesz. Ez most a legjobb döntés, amíg a saját ügyvédem meg nem érkezik. Róla egyelőre semmit nem tudni. Mindez egy szűk helyiségben történik, kettesben. Aztán belépünk az irodába. Egy fiatal, helyes nyomozónő vár rám, aki elkezdi a kihallgatást. Az ügyvédem közben közli, hogy nem kívánunk vallomást tenni. Rendben van, jön a jegyzőkönyv, újra aláírok egy rakás papírt, amikor hirtelen megérkezik az ügyvédem, komótos léptekkel és derűs, bizakodó mosollyal.

- Helló! - köszönök neked. - Honnan sejtetted, hogy itt vagyok? Jolcsy rendben van? Mit érdemes ilyenkor tennem? Nagy a baj?

Rövid konzultációra kerül sor, mielőtt újra visszatérnénk a folytatólagos vallomásra. Az ügyvéd szerint az igazság megosztása a legjobb út számomra. Ha beismerem, hogy fogyasztó vagyok, és elmondom, honnan származik a cucc, az segíthet. A kérdésekre adott válaszaim is hozzájárulnak ahhoz, hogy minél előbb kilábaljak a nehéz helyzetből. Az ügyvéd hangsúlyozza, hogy a hatékony együttműködés a hatóságokkal enyhítő körülményként fog szerepelni a végső döntésnél. Rendben, ha ezt javaslod, bízom a szakértelmedben.

Vissza a kis hölgyhöz. Minden kérdésre remegő hangon válaszolok, míg egy papírlapot hoznak be, rajta négy fényképpel. Rábökök egy régi ismerősömre. Fáj a szívem, de most nem a régi barátságok ideje van, hanem az igazságé. Ha el akarom kerülni a bajt, muszáj őszintének lennem. Itt már nem lehet tréfálkozni. Élet és halál kérdése forog kockán. Nyolc óra bezártság után elég volt az ízelítőből. Megint egy halom papír vár rám. Aláírom. Közben egy másik szobában fényképeznek, klasszikus centiméterrel, ahogy a régi filmekben. Aztán egy pálcikával, mint egy fültisztító, benyúlnak a számba, és a nyelvemet kapargatják. Ez a nyálminta a DNS mintához kell. A tetoválásomat elölről, hátulról és oldalról is lefotózzák. Mindkét vállamon, mindkét karomon. Ujjlenyomatot vesznek mind a tíz ujjamról, majd tenyérlenyomatot, végül a tenyér élét is megörökítik. Az összes kezem tiszta fekete lett a tintától és az egész procedúrától.

Közben az ügyvédem mosolygó és nyugtató tekintete jótékony hatással van rám. A gyenge, szar, erőltetett poénjainkon a műveletet vezető másik hölgy is elmosolyodik. Mintha kissé oldódna a tragikus hangulat. Az ügyvédemmel lemegyek egy cigire, amiből rögtön kettő lesz, mert a jelenlévő fiatal rendőrnek megesik rajtam a szíve. Életmentő most a füstös bűzrudacska, bár amúgy alapesetben nem dohányzom. Szimpla stresszoldás. Vissza fel, miután végzünk. A folyosón elcsípünk valakit. Elég szar hírei vannak. Ezért meg azért - egy kurva szót sem értek belőle - muszáj lesz kezdeményezniük az előzetes letartóztatásomat. Egyelőre még csak őrizetbe vettek, az maximum 72 óra. Paff. Fuck. Lepereg előttem az életem, de minimum az elkövetkezendő hétvége összes programja - ezeket már tuti buktam. Jolcsy kész lesz. Anyámék dettó. Ezt már sehogy nem úszom meg kibaszott nagy cirkusz nélkül.

Hamarosan, már jócskán az éjszaka sötétjében érkezik értem két újabb rendőr. Átvezetnek a Gyorskocsi utcába, ahol legkésőbb három napig tartózkodom, míg az ügyészség eldönti, mi lesz velem. Jelenleg csak annyit tudok, hogy a háromnapos őrizetbe vétel egy tárgyalással fog végződni, amelyen kiderül, hogy letartóztatnak-e vagy sem. A két rendőr teljesen normálisnak tűnik; udvariasak, segítőkészek és korrekt módon végzik a dolgukat. Lent, a belső udvaron ismét egy halom papírt kell aláírnom, aztán újra bilincs kerül a csuklómra, vezetőszárat kapok, és beülök az autóba. Búcsúzóul egy utolsó cigarettát szívok el az ügyvédem mellett, fejét a vállamra hajtva fejezem ki lojalitásomat és barátságomat.

- Szevasz, barátom, mindent hálásan köszönök neked.

- Ne aggódj, Zoli, mindent megteszek, hogy mihamarabb kihozzalak innen.

A VIII. kerületi fogdából kigurulva a budapesti éjszakába, a körúton, a Nyugati felé tartunk. Egy kicsit szabadabbnak érzem magam, legalábbis amennyire ezt egy fémkarperec a csuklómon lehetővé teszi, miközben a rendőrautó hátsó ülésén ülök. Az új őrök, akik mellettem ülnek, megnyugtató jelenlétükkel enyhítik a feszültséget. Azt mondják, a Gyorskocsiban nem minden olyan derűs, de elmondják, hogy ott is érvényes az az alapelv, hogy ahogy adod a dolgot, úgy kapod vissza. Ez a gondolat némileg megnyugtat. Bár tudom, hogy nem vagyok bűnöző, és nem is akarok az lenni – kulturált embernek tartom magam, vagy legalábbis annak szeretnék látszani. Mégis, ahogy a Nyugati környékén haladunk, a szívem egy kis örömmel dobban meg. Vajon hogy van az én kedves Jolcsykám? Mennyire lehet szegény, hogy itt vagyok én, akit ez az egész helyzet megfosztott a szabadságától? Hogy lehettem ekkora ostoba? Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ha nem számítom azt az egy alkalmat több mint tíz éve – de az egy egészen más történet volt.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amelyet egyedivé szeretnél tenni, és szívesen segítek!

Már nagyon késő éjszaka lehet, amikor megérkezünk a Gyorskocsiba. Itt már súlyos rácsok. Szűk folyosók. Bilincses, vezetőszáras alakok, szintén két kísérővel. Ide hozzák az őrizeteseket szerte a városból. A két rendőröm között valahogy biztonságban érzem magam. Mondják, hogy azért itt már hétpróbás zorall arcok is megfordulnak szép számmal, de nem valószínű, hogy egy ilyennel kerülnék egy zárkába. Elvégre a büntetés-végrehajtási alkalmazottaknak sem érdeke, hogy ügy legyen. Főleg, ha ismert arcról van szó.

Folyosók, zárak, rácsok. Sok rendőr, bennfentes környezet. Rideg, zord világ. Az orvosi irodával kezdünk. Súlyos sorban állás van, mindenkin bilincs. Fejenként két rendőrkísérő. Az én két kísérőm anyázik egy párat. Ők már tudják, hogy hosszú menet lesz, amikor látják, mennyien várakozunk. Ráadásul a harmadik társuk elfelejtett húgyos dobozt hozni magával. Most derül ki, hogy tőlem még gyorsteszt mintát se vettek. A kurva istenit, itt leszünk egész éjszaka, pedig kurvára nem ez lenne a dolgunk, morogja az egyik rendőr rettenetesen dühösen. Bocsánatot kérek. Nem a maga hibája, Zoltán. Közben jönnek az újabb rabok. Egy fura, félelmetes arc. Filigrán, vékony, nagyon hülye vigyorral. Mintha örülne ennek az egésznek. Bizalmaskodik a fogvatartóival, igazi hülyegyerek, végig röhög. Csak nehogy ezzel kerüljek egy zárkába! Meg a többivel se. Nagyjából egy óra múlva bejutunk az orvosasszony elé.

- Kérem, távolítson el minden ruhadarabot!

Levetkőzöm. Mit tehetnék? Ez már a második alkalom, hogy meztelenre stripteálozom, hiszen a VIII. kerületben is hasonló szituációba kerültem. Azt hitték, hogy viseltem alsónadrágot, de mivel csak fél órára léptem ki a lakásomból reggel, csupán egy vékony nadrág, egy póló, az a régi, kék, szakadt sídzseki és egy cipő volt rajtam. Egyébként meg nyáron, márciustól októberig, elég lazán kezelem az alsónemű kérdését. Amikor azt mondták, vegyem le a nadrágomat és a pólómat, lényegében már semmi sem maradt rajtam. Ahogy az első alkalomnál, most sem zavarta az orvosnőt, az asszisztenst vagy a rendőröket, hogy ott állok egy szál bőrben.

Füvezek, igen. Az esti órákban, amikor a nap fénye lassan eltűnik, és a kreativitásom szárnyra kap, akkor nyúlok hozzá. Az alkotási folyamat során segít elmerülni a gondolatok tengerében, és új ötletek születnek meg. Már körülbelül 20-25 éve része az életemnek, de csak alkalmanként. Divattervezőként az inspiráció minden formáját keresem, és ez a különleges élmény valóban hozzájárul a művészi világom gazdagításához.

Kurva nehezen megjön a pisis doboz is. Már mindenki feszült, menne a dolgára. Lehet vagy éjfél. Csak én vagyok nyugodt. Nekem tuti van itt három napom, de kettő biztosan. Az egyik őröm végignézi, ahogy belevizelek a tégelybe. Nem veszít szem elől, bejön velem a budiba, és végignézi. Végül is ezért vannak itt. Hátha van nálam egy tiszta pót-húgycsomag...

Töltse meg körülbelül háromnegyedig, majd alaposan zárja le!

Persze, rendben van!

Így folytatom. Visszatérek az orvosnőhöz. Rendben, mehetünk. Egy másik helyiségben, egy másik, határozottan nem barátságos hölgy előtt ismét meztelenre kell vetkőznöm, miközben egy zord, masszív fogdaőr alaposan végigpásztáz egy fémkeresővel. Úgy tűnik, itt a kézi fémdetektor elengedhetetlen kellék. Öltözzön fel! Miután ismét aláírtam egy rakás papírt – igazolásokat, átvételi elismervényeket, átadásokat – újra bilincsbe kerülök, és fogalmam sincs, hogy pontosan mivel is foglalkozom most.

- Húzza előre a kicsi kezét!

Rábasz a marcona két pokrócot, egy ágyneműt, egy szappant, egy fogkefét meg egy fogkrémet a kinyújtott kezeimre, és utamra enged. Mehet. Már kurva késő van. Bőven elmúlt éjfél. Elbúcsúzom két alkalmi partneremtől, megköszönöm az emberségüket, és irány a zárt világ. Baszott nagy fémajtók, rácsok mindenhol. Kártyás csipogók, nyitók. Újabb zárak, rácsok, lépcsők, szűk folyosók. Hideg az egész. Hűvös. Sötét. Nyomorult hatvanas izzók világítanak mindenhol. Elbaszott egy világ. Magam elé tartott kézzel, rajta az ágyneműkkel megyek, míg végül egy labirintusszerű útvesztő végén eljutunk a zárkámba.

Lépjen be, és igazítsa meg az ágyneműt! Itt már megfordultak különféle betegségben szenvedők, úgyhogy ügyeljen rá, hogy ne kapjon el semmilyen fertőzést!

- Elnézést, alig ettem még ma. Kaphatok valamit enni?

A zárka egészen átlagosnak tűnik, kultúrált, ha lehet ilyet mondani. Két ágy foglalja el a szoba ellentétes végén, mindkettőn egy koszosfehér, vagy talán inkább szürke, PVC-vel bevont matrac, ami körülbelül öt centi vastag. A felülete tele van barnás és szürkés foltokkal. Megfordítom, a másik oldal talán egy fokkal elfogadhatóbb. Felhúzom az ágyneműt, és letakarom a matracot a lepedővel. Valószínűleg ez lesz a legkisebb gondom. A párnahuzat kicsit szűk, de kit érdekel? Körbepillantok. Egy fém, csiszolt acél mosdótál vár rám, meglehetősen modern, akár egy repülőtéren. Mellette egy hasonló anyagú, hideg fém WC-csésze, ülőke nélkül, a sarokban egy zárható ajtó mögött. Ami fölött simán belátható a helyiség. A zárka körülbelül 4x5 méteres, párszor körbejárkálok benne, tyúklépésben. Viszonylag tágas, új padlóburkolattal és meglepően fehér falakkal. Három nagy neoncső világít a mennyezeten, vakító fényben. Két hatalmas rácsos ablak nyitva, ami csak bukóra engedhető. Hűs levegő árad befelé, és egy furcsa, monoton zúgás hallatszik. Talán valami szellőztető rendszer működik. Fogat mosok, és kezdem érezni a fáradtságot. Lefekszem. Jó éjt. A francba!