Az utolsó vadon élő példány. Egy különleges lény, aki a természet rejtett zugában bujkál, táplálékra és menedékre vadászva. Fény és árnyék játékában él, minden lépésével a múlt emlékét hordozza magában. Az utolsó vad megtestesíti a szabad élet iránti vágy

Mindig emlékezz rá, fiam, hogy az emberi túlélés titka a vadászatban rejlik. Ezt súgta az apa, miközben a távcsőből figyelte a célt, amely éppen a látóterébe lépett. Gyönyörű példány, mormolta magában, majd a fiúhoz fordult. Ha szeretnéd, te is megszerezheted.

A fiú határozottan megrázta a fejét. Soha nem tett még ilyet, soha nem vette el egy élőlény életét, miért éppen most, az utolsó pillanatban tenné? "Apa, nem lehetne inkább életben hagyni?" – kérdezte, miközben a fák zöld levelei között keresett menedéket a gondolatai elől. A szél a vadon irányából fújt, és szinte biztos volt benne, hogy azok a teremtmények nem is sejtették, hogy itt vannak.

A fiú megismételte a kérdést, mire az apja leeresztette fegyvert. Nem lehet, ezt már minek. Rajta kívül nincsen több vad, amit ezen a bolygón ki lehetne lőni. El sem hiszed, milyen szerencsénk van, hogy mi találtunk rá. Busás jutalom vár ránk. Csak meglőjük, hazavisszük. Ezt most senki nem eszi meg. Kitömik. Szegény pára így is csont és bőr. A párját két hete lőtték ki. A vadász annyi pénzt kapott érte, hogy abból még az unokái is megélnek. Ennek a lénynek megváltás a halál, és a sors kegyes hozzá, mert mi lehetünk azok, akik átsegítjük a túlvilágra.

A fiú összeszorított ajkakkal válaszolt. De apa, ez tényleg gyilkosság!

Minden az, fiam. Ha elveszel egy életet, az gyilkosság. Még akkor is, ha ez kegyes halál. Kegyes, kegyes, a fiú ízlelgette a szót. Apa, az emberiség az összes vadat kiirtotta, hol van ebben a kegyelem?

Az apa a vállára helyezte a fegyverét, és mély levegőt vett. Mennyit is mértél, fiam? Kétszáz méter, az északi szél fúj, érkezett a válasz. Emlékezz, hogy a pénzért teszem mindezt, mondta az apa, majd célzott és meghúzta a ravaszt.

A csönd pillanatok alatt káoszba fulladt. Olyan volt, mintha a világ minden hangja egyszerre ébredt volna fel. Az univerzum minden rejtett zöreje, minden távoli morajlás egyesült, s egy hatalmas zúgásban törtek a felszínre. Az apa és a fiú, mint akik csak most érkeztek a csend birodalmából, gyorsan a fülüket tapogatták, miközben összegörnyedve feküdtek a zöld fűben.

A távolságban a vadállat hirtelen összeomlott. Teste remegett, pupillái kitágultak a megrázkódtatástól. Utolsó pillantásával megpróbálta megragadni azt a valóságot, amely eddig az életét adta, majd végül átadta magát az örökkévalóságnak. Pár légvételnyi időt töltött még itt, aztán mozdulatlanul feküdt tovább.

Először az apa emelkedett fel, fáradtan, de eltökélten. "Jól vagy, fiam?" kérdezte, és észrevette, hogy a fiú könnyei szüntelenül patakzanak. "Semmi baj, nincs ok aggodalomra," próbálta megnyugtatni, miközben puskáját a vállára akasztotta. "Gyere, nézzük meg a dolgot. Lefotózzuk, elküldjük a központnak, a tetemét pedig leadjuk a társaságnál." Magában ismételgette: "Ennek így kellett lennie, ennek így..." Küzdött a gondolattal, hogy a sors néha kegyetlen játékot űz velük.

A fiú felkelt, léptei apja nyomában haladtak. Nem vágyott arra, hogy a vadat megpillantsa, mozdulatai szinte gépiesek voltak. Csak az apja hangját hallgatta, aki arról beszélt, milyen jövő vár rájuk a várva várt pénzből. Ha megérkezik, új otthont keresnek, valahol dél felé, ahol mindenük meglesz. A társaság gondoskodik róluk, úgy tűnik, minden kívánságuk teljesülhet. A pénz lehetőséget adhat arra is, hogy egy másik bolygóra költözzenek. Hiszen ez a világ már régóta haldoklik. Itt, ezen a planétán, semmi sincs, ami valódi értéket képviselne. Az emberiség otthona lassan kiüresedik, mintha már csak árnyéka lenne önmagának.

Miután a vadat sikeresen leadták, és megerősítették, hogy ez volt az utolsó példány a Földön, a pénz máris megérkezett a számlájukra. "Nézd csak, tegnap még a nélkülözés árnyékában éltünk, ma pedig a szerencse ránk mosolygott!" - mondta az apa örömmel, ám a fiú szívében zavart érezett, és nem tudta, miként osztozhatna az apja boldogságában.

Nem érted, ugye, apa, mondta, és látta, hogy nem érti. A nevünk ott lesz minden tankönyvben és enciklopédiában. Mi lettünk azok, akik megöltük az utolsó vadat. Ránk égett, szégyenkeznünk kellene, nem örömködni.

Az apa mélyen fia szemébe nézett, és egy kéréssel fordult hozzá: „Most ezt hagyd abba.” Abban a pillanatban, úgy érezték, gazdagságra leltek, amely irgalmatlanul kiszabadította őket a mindennapok szorításából. Kit izgat, hogy egy kóbor állat halála, amelynek sorsa már rég megpecsételődött, mindössze a megváltást jelenti? Rajta kívül senki más nem létezett ezen a bolygón, és a világ gondjai mit sem számítanak. A mi nevünket már úgyis megjegyzik, és tudni fogják, hogy soha nem kell majd a megélhetés miatt aggódnunk. Az emberek irigyek, fiam, és soha nem látják, hogy mások élete is lehetne szebb. Csak a saját sanyarú sorsukra tudnak gondolni. Ha valóban annyira nyomorúságos volna az életük, mint ahogy érzik vagy mondják, miért nem ragadtak fegyvert? Legalább tettek volna valamit a maguk és a családjuk érdekében, és ők maguk lőtték volna ki az utolsót.

Így fejezte be, az utolsó szót ejtve. Több szót már nem mondott.

A hírek középpontjában egy apai-fiú kapcsolat állt, amely drámai fordulatot vett, amikor az utolsó vadat eltalálta a fiú. Ekkor azonban valami különös és megmagyarázhatatlan esemény is történt, amely a világ minden szegletében, egy időben és egy helyen tűnt fel, éppen abban a pillanatban, amikor az utolsó vad szíve megállt. Az emberek kezdetben csak egy éteri zsongást hallottak, mintha az istenek orgonái csendültek volna fel, egy titkos üzenetet közvetítve az univerzumból.

Az utolsó vad teteme másnapra eltűnt. Akit azzal bíztak meg, hogy őrizze, azt bizonygatta, hogy különös lények, angyalformák szálltak le érte. Megemelték a vad gyönge testét, magukhoz emelték az égbe. S miután az égbolt mögöttük összezárult, csönd támadt.

Az emberek hitték is, meg nem is, amit az alak mondott, de a csönd, amiről beszélt, velük maradt. Másnapra az illatok tűntek el, harmadnapra a színek, és a negyedik napon, amikor az apa meg akarta ölelni fiát, aki vigasztalhatatlanul zokogott, nem tudta megérinteni. Akárhányszor nyúlt feléje, mintha a semmit fogta volna. Aztán már a fiát sem látta, az is eltűnt. Mintha soha meg nem született volna. Aztán ő is eltűnt, mintha nem is létezett volna, s vele együtt az összes ember.

A hét utolsó napján a bolygó álmosan forgott tengelye körül. Az egyik oldalán a sötétség mély árnyai terpeszkedtek, míg a másikon a fény ragyogott. A felszín csendes fátyolba burkolózott. A hegycsúcsok büszkén emelkedtek, a völgyek álmodozva nyújtózkodtak, a folyók sebesen száguldottak, az óceánok szinte lebegtek. Nem zajlott semmi. A planéta egy ritmusban lélegzett a mindenséggel.