Benedek Tibor személyét a jelen időben szemléltük.

A „A nemzet aranyai” című film, a klasszikus dokumentumfilmekhez képest, valóban szokatlanul hosszúra sikeredett, mégis sokunkban az az érzés élt a végén, hogy szívesen folytatnánk a nézést. Mi lehetett az, ami olyan egyértelművé tette, hogy a téma gazdagsága és mélysége lehetőséget ad egy újabb sorozatra? Talán a filmben feltárt történetek sokszínűsége, a szereplők személyes élményei és a bemutatott kultúrák gazdag öröksége volt az, ami arra késztetett bennünket, hogy még többet szeretnénk tudni. A film képes volt megragadni a nézők figyelmét, és felvetett kérdések sokaságát hagyta nyitva, amelyek csak további felfedezésre várnak.

Zákonyi S. Tamás kifejezésében az eredeti cél az volt, hogy a nézők jobban megismerjék a csapatot és a fiúkat. A közvetítések során mindenki láthatja a teljesítményeket, az eredmények pedig magukért beszélnek. De vajon hogy mutatkoznak meg ezek a fiatalok valójában? Milyen a humoruk, mennyire intelligensek, és hogyan élik meg a sikereket vagy a csalódásokat? Milyen a kapcsolatuk egymással és az edzőjükkel? Miken mennek keresztül, amikor csatlakoznak a csapathoz, vagy amikor kimaradnak egy szűkített keretből? Ezek a mélyebb aspektusok nem kaptak helyet a mozifilmben, függetlenül attól, hogy mennyire volt hosszú a produkció. Ezért javasoltam a Nemzeti Filmintézetnek, hogy vizsgáljuk meg, érdemes-e a sorozat ötletével foglalkozni, hiszen olyan gazdag és izgalmas anyag áll rendelkezésünkre, amit kár lenne elveszni hagyni.

Úgy éreztétek, hogy van még mit mondanotok, és hogy a történetek tovább élnek bennetek?

Szécsi Zoltán így fogalmaz: "A vicc az, hogy mi nem meséltünk többet. Bár volt pótforgatás, a sorozat alapja az, amit korábban már elmondtunk. Ha Tamás tényleg mindent meg szeretett volna mutatni, akkor reggel 11-kor beülünk a moziba, és este 11-kor indulunk haza. Hittünk abban, hogy ő hitelesen tudja bemutatni a történetet; a film és a sorozat pedig ennek a bizalomnak a gyümölcsét hozza. Ezért, amikor "kvázi szakmai kérdésekkel" állt elő, csak nevettem, és mondtam neki: - Te vagy a filmes, én vízilabdás és menedzser vagyok, úgyhogy ne terhelj az ilyenekkel."

Miket kérdeztél a vízilabdásoktól?

Z. S. T.: Általában olyasmit, hogy egy-egy téma, amit én érdekesnek tartottam, az megér-e még néhány kérdést, ki tudják-e fejteni. Erős bizalom alakult ki köztünk, és ezért nagyon hálás vagyok, mert enélkül a film és a sorozat sem jöhetett volna létre. A fiúk megnyíltak, el merték és tudták mesélni a mélyebb, személyesebb történeteket is. Bizonyos dolgokat persze előre tisztáztunk. Nem titok például, hogy Benedek Tibor személyét nem gyászként, hanem jelen időben kezeltük. El akartuk kerülni a megemlékezéseket óhatatlanul körüllengő pátoszt; azt szerettük volna, ha a cselekedetei és gondolatai megelevenednek előttünk.

Sz. Z.: Nekem olyan titkaim vannak, amiket Tamás nem ismert, úgyhogy rákérdezni sem tudott.

Látod, ebben van további muníció.

Z. S. T.: Természetesen! Már az elején egyértelműen megfogalmaztuk Kemény Dénessel, hogy a kamera milyen határok között mozoghat. Például, ha a csapat egy mérkőzés előtt megbeszélést tart, abban az esetben a kamera nem lehet jelen, hiszen ott olyan információk és beszélgetések folynak, amelyeket nem szabad a külvilágnak látnia. Továbbá azt is leszögeztük, hogy a játékosok szállására sem léphetünk be, hogy megőrizzük a pihenésükhöz szükséges nyugodt környezetet.

Volt a filmben olyan jelenet vagy elem, ami teljesen új szemszögből mutatta be a történetet, és meglepett?

Sz. Z.: A sorozatban való szereplésem során Tamás eltűntetett néhány mondatot, ami visszautal arra, hogy húsz éve még elképzelni sem tudtam, milyen mélységek rejlenek bennünk. Ennek talán az az oka, hogy a csapatunk rendkívül empatikus volt egymással, így ritkán merültünk el olyan mélyen a lelki kérdésekben, amelyek nem feltétlenül tartoztak ránk. Ha valaki önként mesélt valamit, nyitott szívvel, barátként hallgattuk, de soha nem firtattuk a dolgokat. Olyanok voltunk, mint a jó szándékú, de kissé felületes pszichológusok, akik megkérdezték: - Hogy vagy? És ha a válasz csupán annyi volt, hogy: - Kösz, jól, akkor tovább léptünk. De ha valaki belemerült a mondanivalójába, akár órákig is figyelmesen hallgattunk. Ma, húsz év távlatából viszont bátrabban beszélhetünk a dolgokról, és sokkal kevésbé fáj a múlt bizonyos pillanatait felidézni, így váratlan felfedezések születnek.

Amitől nekem tetszik a sorozat, hogy nem egy kibővített film, hanem egy új koncepcióra épül fel. Ezt hogyan találtátok ki?

Z. S. T.: Ha fogjuk, és az eredeti verziót kibővítjük, akkor - bár a kétharmada újdonságot jelent - a könnyebb utat választottuk és egy klisé mentén haladtunk volna tovább. Mindenképpen formai újdonságot szerettünk volna, valami olyasmit, amin meglepődik a néző. Elek Ottó barátom, a társrendező ötlete volt, hogy mi lenne akkor, ha a három olimpiai ciklusnak két-két vízilabdázó lenne a narrátora, akik amolyan házigazdaként bent ülnek egy stúdióban, elindítják a filmet, és időnként - amikor ők úgy gondolják, vagy esetleg mi úgy gondoljuk - megállítják, és elkezdenek arról beszélni. Ez azért bizonyult jónak, mert olyan reflexiókat is be tudtunk csempészni, amik az interjúkból kimaradtak. Pedig elhiheted, hogy a több száz órányi felvételből alig maradt ki valami igazán lényeges. Azt is fontosnak tartottuk, hogy az adott ciklust mindig olyasvalaki narrálja, aki nem volt annak az időszaknak aktív részese.

Amikor az ember a 20-25 évvel ezelőtti eseményekről beszél, felmerülhet a kérdés: vajon nem teríti-e be valamilyen nosztalgikus köd a szavakat? Tényleg úgy emlékszünk vissza, ahogyan az történt, vagy inkább a múlt szépített emlékeivel festjük meg a valóságot?

Sz. Z.: Remélem, hogy még mindig abban a korszakban élünk, amikor a memóriánk éles és minden részletre pontosan emlékszünk, ahogy az valójában történt. Talán Tamás az utolsó másodpercben ragadta meg a történetet, de számomra ez nem tűnt valós fenyegetésnek.

Miért volt lényeges számodra, hogy a filmben is megjelenő történeteket több csapattagtól is meghallgass? Azért, mert minden egyes személyes élmény egy új perspektívát kínál, amely gazdagítja a közös élményt. A sokszínű vélemények és tapasztalatok segítenek mélyebben megérteni a csapat dinamikáját és a projekt hátterét, így egy sokkal árnyaltabb képet kaphatunk az eseményekről. Ezen kívül a különböző nézőpontok lehetőséget adnak arra, hogy tanuljunk egymástól, és inspirációt merítsünk a közös céljaink eléréséhez. Ez a folyamat nemcsak a történetmesélés élményét gazdagítja, hanem erősíti a csapatszellemet is.

Z. S. T.: Sokan tévesen azt gondolják, hogy a dokumentumfilmes munka csupán annyiból áll, hogy felteszed a kamerát, és ami a felvételen történik, az automatikusan a film alapját képezi. Pedig nem így van. Mi, mint játékfilmesek, jól tudtuk, hogy van egy történet, amit el szeretnénk mesélni. Az, ami Sydney-ben, Firenzében vagy Pekingben zajlott, már adott volt, nem kellett kitalálnunk. Megvoltak a szereplők, valamint az ő karakterük és egyéniségük is. Az uszodában eltöltött rengeteg idő alatt rengeteg információt gyűjtöttem a meccsek hátteréről, és ezek az élmények segítettek abban, hogy egy forgatókönyvet kezdjünk el írni, bármilyen szokatlanul is hangzik ez.

Zoli azt állítja, hogy mindent megjegyzett, és valójában az ő esetében ez így is volt. Azonban nem mindenki rendelkezett hasonló emlékezettel. Előfordult, hogy valaki ránk pillantva érdeklődött: - Mi is volt az eredmény? Vagy Kemény Dénes is meglepődött azon, hogy: - Ti ezt is tudjátok? Ezért nekünk nagyon világos elképzelésünk volt arról, hogy mely történetekre vágyunk, és igyekeztem a fiúkat a megfelelő kérdésekkel a kívánt irányba terelni. Voltak közöttük olyanok, akik háromszoros, mások kétszeres vagy éppen csak egyszeres olimpiai bajnokok voltak. Így kézenfekvő volt, hogy azok, akik végig aktívan versenyeztek ebben az időszakban, részletesen elmeséljék az élményeiket, és volt olyan alkalom, amikor négy-hat órát töltöttünk a beszélgetésekkel.

Hogyan tud egy ilyen lenyűgöző csapatról szóló történet általánosabb érvényűvé válni?

Sz. Z.: Dénes által irányított projekt, véleményem szerint, jelentős mértékben zsigeri intuícióra és tapasztalatlanságra épült, ami inkább érzésalapú megközelítést jelentett. Az a tény, hogy 22 különböző, problémákkal küzdő ember párkapcsolatát kellett összehangolni, egészen különleges kihívás. Nem hiszem, hogy létezne manapság olyan vállalat, ahol ilyen magas hierarchikus szinten ennyi egónak kellene tökéletes szinkronban együttműködnie. Mint menedzser, aki elvégezte az MBA-t (Master of Business Administration), tisztában vagyok a humán menedzsment alapjaival, és nyilvánvaló számomra, hogy itt 22 ember egyéni karrierjének irányítása van a középpontban. Azonban ez csupán egy része a feladatnak, amit bármelyik személyi edző elvégezhet. Az azonban, hogy mindez az adott pillanatban hogyan működik a lehető leghatékonyabban, különleges tudást és képességeket igényel. Úgy vélem, hogy ez a sorozat az első lépés abban, hogy mélyebb betekintést nyújtson ebbe a folyamatba. Nem biztos, hogy Dénes valaha is ilyen részletességgel átgondolta mindezt, hiszen mi sem osztottuk meg a saját történetünket. Most viszont ebben a sorozatban a mi sztorink is helyet kap.