A Filmgyár a Kenguru hatalmas sikerét követően sajnos megfeledkezett Vándor Éváról.

Kihívást jelentett neki, hogy a Jóban Rosszban című napi sorozatban helytálljon

Önnel kapcsolatban azt hallottam, hogy mindig mosolygós és sosem látni szomorúnak. Ha valóban így van, akkor nagyon irigylem ezt a tulajdonságát. Mi a titka ennek a derűs hozzáállásnak?

Miért ne lehetnék pozitív, amíg nem kapok rá okot? Persze, ha valaki velejéig bántóan beszél velem, akkor a mosolyom is elhalványul... Alapvetően nyitott szívvel állok mindenkihez, hiszen bízom abban, hogy a kapcsolataink örömteli élményekkel gazdagíthatnak minket. De ha a valóság másképp alakul, akkor inkább visszahúzódok.

Ahogy visszatekintek a szakmai pályájára, már a legelső lépéseknél is felfedezhető volt az a különleges varázs, ami örömet hozott számára. Egészen fiatalon kapta meg azt a főszerepet, amely végül országos hírnévre emelte. A Kenguru című filmje közel kétmillió nézőt vonzott a mozikba – ez igazán lenyűgöző szám!

Harmadéves főiskolásként egy különös és izgalmas időszakot éltem át. Egy vizsgafilm keretein belül figyelt fel rám Zsombolyai János filmrendező úr, aki abban a nyárban a Kenguru című film forgatására készült. A vizsgafilmben nyújtott teljesítményem annyira lenyűgözte, hogy úgy döntött, én leszek az egyik főszereplője. A párom szerepére Gálffi Lászlót választották, akit már a casting során hozzám rendeltek. Lacit mindenki nagyon kedvelte, így mindenki bizakodva várta, hogy a kamerapróbák alatt kialakuljon közöttünk a megfelelő kémia. Szerencsére így is lett, és együtt alkothattuk meg a filmet.

A film óriási siker lett, ami ismertséget és népszerűséget hozott magával. Meg kellett erre érni?

Őszintén megmondva, nem igazán úgy éltem meg. Az egész film összhatása volt az, ami igazán megfogott. A történet maga, ez a road-movie stílusú, zenés játékfilm, akkoriban igazi különlegességnek számított itthon. A hatása nagyobbnak tűnt, mint az én karakteremé. Számomra a valódi elismerés évtizedekkel később érkezett, amikor végre bemutatták a tévében. Ma már annyi csatorna létezik, hogy szinte folyamatosan látható valahol. Tehát a film igazán a második virágzását hozta el számomra.

A Kenguru 1976 - ban készült. Ezután legalább húsz évig nem igazán láthattuk önt a filmvásznon. Mi történt?

Egy ideig fogalmam sem volt róla. Pár évvel a film premierje után egy volt munkatársam, aki a filmgyárban tevékenykedett, megosztotta velem, hogy létezik rólam egy olyan vélemény, miszerint összeférhetetlen vagyok. Teljesen ledöbbentem, mert nem értettem, hogyan alakulhatott ki ez a kép rólam. Mi történhetett a forgatás során, amire nem emlékszem? Elgondolkodtam rajta. Talán nem úgy viselkedtem, ahogy azt egy sztártól elvárták volna? Lehet, hogy inkább csak egy átlagos ember voltam a sok közül... Más alternatíva nem jutott eszembe. Talán pár embernek nemet mondtam, ami nem nyerte el a tetszésüket. De az igazság az, hogy fogalmam sincs, mi történhetett a háttérben.

Valóban, több évig egyáltalán nem fordított figyelmet a filmre?

Nem szeretek visszatekinteni saját magamra. Olyan részletekre figyelek fel, amelyek mások számára talán észrevétlenek maradnak – legyen szó a külsemről, egy ügyetlen mozdulatról vagy egy elhibázott mondatról. Ezek a kis apróságok sokszor elszomorítanak. Hiába kapok elismerést a közönségtől a teljesítményemért, én mégis azt kutatom, miért ütöttem el azt a kifejezést, miért jelent meg az a fintor az arcomon. Nagyon szigorú vagyok magammal, és ez nem biztos, hogy jót tesz nekem.

Akkor jöjjön egy olyan darab, amiről a szakma, a közönség és mindenki elragadtatással beszélt. Ez a Shirley Valentine, ami egy egyszemélyes darab, annak minden nehézségével, ugyanakkor lehetőségével is. Mondhatjuk róla, hogy álomszerep?

Igen, pontosan így történt. Cserje Zsuzsa dramaturg keresett meg engem egy időben. Azt mondta, hogy elérkezett az idő, hogy bátran eljátszhassam Shirley Valentine-t. Ekkor már túl voltam a Jóban-Rosszban sorozaton, ami kulcsszerepet játszott abban, hogy a közönség megismerjen. Minden tehát szépen összeállt. Zsuzsa volt az, aki először felvetette az ötletet, ő választotta ki a darabot, és ő irányította a rendezést is.

Ha visszatekintünk a Jóban Rosszban korszakára, sokan azt állítják, hogy a színpadi színész fogalma nem létezik. Ennek ellenére egy napi sorozatban való szereplés egészen más kihívásokat és követelményeket támaszt, mint a színházi előadások világa.

Így igaz, ez egy kihívás volt. Ott naponta öt, tíz, akár húsz jelenetet is meg kellett tanulni. Tudni kellett a szöveget, utána pedig ezzel a szöveggel meg kellett tanulni mozogni, de úgy, hogy az a kamerának is megfeleljen. Erre mondják, hogy valaki kameraérzékeny vagy sem. Tudnod kell, hogy mikor van rajtad a kamera, mit szeretnél megmutatni, éppen melyik rezdülés látszódjon, hol vagy éppen a kamerához képest. Négy év alatt valamelyest meg lehetett tanulni, de ebbe bele kellett rázódni. Nem ment egyik percről a másikra. Sok mindenen és sok mindenkin múlik egy tökéletes jelenet. Nehéz. Nekem egy színházi este izgalmasabb.

A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Milyen érzés halhatatlannak lenni?

Az előző héten az Operett Színház varázslatos világában töltöttem néhány órát, ahol egy lenyűgöző előadást néztem meg. Miközben a színház előtt álltam, a földön felfedeztem a híres lábnyomokat. Elragadtatva néztem őket, és elmerengtem azon, hogy milyen csodálatos érzés lehet, hogy ezek a nyomok örökre megmaradnak a kőbe vésve. Az életünk múlandósága mellett ezek a lábnyomok egyfajta állandóságot jelentenek. Az emberek jönnek és mennek, születünk és eltávozunk, de ezek a nyomok, úgy tűnik, örökké itt lesznek. Felmerült bennem egy apró, de szívszorító gondolat: de jó lenne legalább ennyi látható nyomot hagyni magam után. Néhány nap múlva váratlanul érkezett egy telefonhívás: jelölt vagyok egy rangos elismerésre. Eleinte azt hittem, hogy ez csak egy tréfás játék, mert úgy éreztem, hogy az árnyékban élek, mintha láthatatlan lennék. Sokat jártam vidéken, ahol a vidéki színházak művészeinek kevesebb elismerés jut, és sokan nem kerülnek a figyelem középpontjába. Mégis, most boldogság tölt el, és büszkeség ébred bennem. Talán mondhatnám, hogy halhatatlan boldogság ez, hiszen egy kis részem most már örökre a színpad világához tartozik.

A színház az ő magánéletük színtere is. Férje, Harmath Imre, szintén a színművészet világában mozgó tehetség. Évek óta osztják meg egymással az életüket, nemcsak a mindennapokban, hanem a színpad varázslatos világában is együtt lépnek fel.

Több, mint harminc éve vagyunk együtt, de a közös játékot, azért meg kellett tanulni, meg kellett szokni.Otthon össze tudjuk mondani a szöveget, ez jó, mert meg tudjuk beszélni, hogy milyen irányt vegyen egy adott jelenet. Aztán vagy egyetértünk vagy nem. Most éppen a Jövőre veled ugyanitt második részét játsszuk, ahol házaspárként szeretőket alakítunk, és megcsaljuk az otthon maradottakat. Ez az egyik izgalma ennek a darabnak: a férjemmel lépek félre.

Az életben egy különleges nagymama- és nagypapa szerep is vár Önökre, hiszen érkezett egy kicsi unoka, aki nem mindennapi körülmények között lépett be ebbe a világba.

Az volt a legszebb, hogy én vághattam el a köldökzsinórt, ami különlegesen mély élmény. Ezt nem is igazán tudom szavakba önteni. Nem számítottam rá, hogy így lesz, egyszerűen csak így alakult, hirtelen történt. Ott voltam, és rákérdeztek, hogy szeretném-e én csinálni. És megtettem. Amikor erre visszagondolok, nagyon sokféle érzés kavarog bennem. Csupa jó.

Biztos, hogy Jónás és Mózes, az unokái, fontos szerepet játszanak abban, hogy ő ilyen kiváló állapotban van. Úgy tűnik, akár egy évtizedet is letagadhatna a korából! Mi lehet a titka?

Kétségtelen, hogy a genetika is szerepet játszik az alakom alakulásában. Vannak bizonyos gyakorlatok, amiket az ember elvégezhet, akár otthon is, ha más helyen nem tudja. Persze, nem akarom túlzásba vinni, sajnos nem mindig sikerül. Szívesen járnék edzőterembe, de az időm nem engedi meg. Viszont amikor észreveszem, hogy kicsit el vagyok lazulva, akkor igyekszem jobban odafigyelni. Nincs itt semmi különös titok, csupán a saját határaim és lehetőségeim.