Hahner Péter véleménye szerint nem Sztálin volt az, aki a Kirov elleni merényletet irányította.
Ma 90 éve, hogy 1934. december 1-jén a Szmolnij épületében meggyilkolták Szergej Mironovics Kirovot, a Szovjet Kommunista Párt leningrádi vezetőjét. Évtizedeken át Sztálint tartották a merénylet fő inspirálójának, akinek állítólagos utasítására távolították el a népszerű politikust. Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója azonban rámutat, hogy nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Sztálin közvetlenül érintett lett volna a merényletben, így az összeesküvés-elmélet alaptalan.
Első kérdésünkre, miszerint mi rejlik az 1886-ban született Kirov népszerűségének hátterében a kommunista párton belül, valamint a leningrádi lakosság körében, Hahner Péter azzal indította válaszát, hogy egy totalitárius politikai rendszer keretein belül rendkívül nehéz pontosan mérni egy politikai figura népszerűségét. Ezt követően kifejtette, hogy Kirov, aki mindössze 164 centiméteres magasságával és barátságos mosolyával sokak szívébe belopta magát, egy visszaemlékezés szerint "képessé vált eloszlatni a félreértéseket, a feszültségeket tréfává alakítani, és megtörni a jeget." Kirov rendkívül derűs természetével és ragyogó személyiségével lenyűgözte környezetét; Sztálin családjának tagjai és a személyzet is rendkívül kedvelték őt, alig várták a látogatását, és Kirov bácsiként emlegették. (Stephen Kotkin: Stalin. Waiting for Hitler. London, 2017, Allen Lane. 134. o.)
A történész véleménye szerint valószínű, hogy a politikai életben betöltött szerepe miatt szélesebb körben elfogadták, hiszen Leningrád regionális pártvezetésének első titkáraként a népszerűtlen Zinovjev helyét vette át, és vele ellentétben nem zsidó származású volt. Ezen felül nőbolond hírében állt, ami szintén vonzó lehetett az egyszerű emberek számára. Sztálinnal való viszonya is figyelemre méltó volt; merészen viccelődött vele, tréfásan "minden idők legnagyobb vezetőjének" nevezte, amire Sztálin humorosan reagált, kijelentve, hogy ő a " leningrádi proletariátus legjobban szeretett vezére".
Népszerűségének mértékét nem szabad eltúlozni - fogalmazott interjúalanyunk. Leningrádban elterjedt az a mondás, hogy ha visszafelé ejtjük ki a nevét, kiderül, ki is ő valójában: vorik, ami tolvajt jelent. Halála után mégis országszerte szomorúan emlékeztek rá, és különféle legendák születtek a személyéről. Az egyik ilyen történet szerint a XVII. pártkongresszuson Sztálin utódaként kívánták őt jelölni a főtitkári posztra, ami miatt Sztálin végül elintézte őt.
Ritkán látogatott el Moszkvába, és nem tartott fenn kapcsolatokat az ellenzéki csoportokkal. Reformtervekről pedig nem maradtak nyomok. A XVII. pártkongresszussal kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy a Központi Bizottság tagjainak megválasztásakor az 1059 szavazóból csupán hárman voksoltak Sztálin ellen, míg négyen Kirov ellen. Ez az eredmény azonban alig számított, hiszen a párt főtitkárának megválasztása nem a kongresszus hatáskörébe tartozott, hanem az újonnan megválasztott Központi Bizottság plénumának döntése alapján történt.
Kirov tragikus sorsát 1934. december 1-jén pecsételte meg a harmincéves Leonyid Vasziljevics Nyikolajev, aki a Szmolnij Intézet falai között, a pártszervezet központjában hajtotta végre a merényletet. Nyikolajev életét a konfliktuskeresés jellemezte, ami miatt sorra elvesztette munkahelyeit. 1934-ben a pártbizottság elé állították, ahol "durva, szélsőségesen goromba, hisztérikus" viselkedése miatt súlyos kritikát kapott. Bár kezdetben kizárták a pártból, kérésére visszafogadták, ám ezt követően is megrovásban részesült. Munkahelyének elvesztése nemcsak a megélhetését, hanem a kiutalt lakásának sorsát is veszélyeztette, ami tovább fokozta kétségbeesését. Ezért Nyikolajev egyre sürgetőbb panaszleveleket írt Kirovnak, majd végül Sztálinnak is, aki a levelet visszaküldette a leningrádi pártbizottsághoz. Naplójában részletesen kidolgozta a merénylet tervét, és mint sok polgárháborús veterán, ő is rendelkezett egy pisztollyal, amelynek birtoklását korábban, 1924-ben és 1930-ban, hivatalosan is engedélyeztette. Az események láncolata végül elkerülhetetlenné tette Kirov tragikus végzetét.
Egy elterjedt pletyka szerint Nyikolajev felesége Kirov szeretője volt, ám az asszony határozottan tagadta ezt az állítást. Nyikolajev naplójában és vallomásaiban sem tett említést a gyanús kapcsolatról. Lakásának átkutatása során azonban rábukkantak olyan feljegyzésekre, amelyek Kirov közlekedési szokásait, gyilkossági terveit és feleségéhez írt leveleit tartalmazták, amelyekben arról írt, hogy meg akar halni, valamint egyéb, rejtélyes dokumentumokra is.
Én voltam az, aki mindent előkészített - vallotta a belügyi népbiztosság, miközben a rettegett NKVD tisztjeinek szemeibe nézett - és senkinek nem árultam el a terveimet... Ennek csupán egy oka volt: a párttól való elidegenedés, amelyet a leningrádi párttörténeti intézet eseményei, a munkanélküliségem és a pártszervezetek részéről tapasztalt anyagi, főleg pedig erkölcsi támogatás hiánya okozott... Be kellett bizonyítanom az egész pártnak, hová jutott Nyikolajev!
A Rubicon Intézet főigazgatója eltér a véleményünktől, amikor azt állítjuk, hogy a merénylet után a rendszer kétszínűsége nyilvánvalóvá vált, hiszen Sztálin nagyszabású állami temetést rendezett, és számos várost, utcát, valamint gyárat neveztek el a politikai vezetőről. Ő úgy véli, hogy ebben nem rejlik kétszínűség: Sztálin közeli barátai egyöntetűen azt állították, hogy a vezér igazán megbecsülte Kirovot, és annak halála őt mélyen megérintette. Sztálin második felesége öngyilkosságát követően Kirov több napig mellette tartózkodott, hogy együtt gyászoljanak.
Egyébként húsz települést neveztek el Kirovról (azóta több visszakapta a régi nevét), számtalan kulturális intézményt, iskolát, üzemet, utcát és parkot, egy metróállomást, egy hadihajót és egy balettkart. Az egyszerű pártemberből mártír lett, akit a Kreml falánál temettek el.
A történész nem osztja azt a véleményünket, hogy a nyugati és orosz történészek többsége még mindig úgy véli, miszerint Sztálin nem rendelte el a gyilkosságot. Szerinte ez a nézőpont már nem csupán egy kisebbségi álláspont, hanem egyre inkább elterjedt a szakmai körökben. Robert Conquest, a nagy terror kutatója, a XX. század során még Sztálinra helyezte a felelősséget Kirov meggyilkolásáért. Azonban Anna Kirilina (Неизвестный Киров, Szentpétervár, Moszkva, 2001, OLMA-Pressz), Matthew E. Leone (The Kirov Murder and Soviet History. New Haven, London, 2010, Yale University Press), Oleg V. Khlevniuk (Stalin. New Haven, London, 2015, Yale University Press) és Stephen Kotkin (Stalin. Waiting for Hitler. London, 2017, Allen Lane.) által végzett kutatások új megvilágításba helyezik ezt az értelmezést, és egyre inkább megkérdőjelezik a hagyományos nézetet.
Kirov pályafutása egyértelműen nem tükrözi, hogy önálló politikai irányvonalat képviselt volna. Khlevniuk életrajzában ezt a következőképpen fogalmazta meg:
Az a nézet, amely szerint Sztálin állt Kirov meggyilkolásának hátterében, minden szempontból egy klasszikus összeesküvés-elmélet. Ezek az elméletek jellemzően azon az elképzelésen nyugszanak, hogy a történelem kulcsszereplői titkos szándékokkal és manipulációkkal irányítják az eseményeket, elferdítve ezzel a valóságot. Az összes olyan információ, amely Kirov halálának körülményeit övezi, sok kérdést vet fel, de a valódi indítékokat és a háttérben zajló politikai játszmákat nehéz pontosan megérteni.
ha egy eseményből egy gyanús személy hasznot húzott, akkor biztosan ő idézte elő.
Hahner Péter szerint a Szovjetunió összeomlása, a levéltárak megnyitása óta nem került elő semmilyen dokumentum, amely ezt bizonyította volna. Sztálinnak oka sem volt Kirov megölésére: nem volt országosan ismert személy, sohasem léphetett volna a helyére, és mindenben őszintén támogatta "vezérét".
Sztálin már a gyilkosság másnapján Leningrádba érkezett, és utasította az NKVD tisztjeit, hogy "keressék a gyilkosokat Zinovjev hívei között!" Ezzel a lépéssel nemcsak hogy kihasználta a gyilkosságot, hanem egyben lehetőséget látott arra, hogy végleg leszámoljon korábbi politikai ellenfeleivel. A terror szélsőséges fokozása azonban csak másfél év múlva vette kezdetét, és Sztálin számára nem volt szükség ürügyre ehhez. Az 1937-1938-as "nagy terror" célja az volt, hogy megszilárdítsa a hatalmát, miközben eltávolította a régi bolsevik vezetés utolsó képviselőit is. Könyvtárának egyik kötetében, Dzsingisz kán életrajzában, a következő mondat volt kiemelve: "A hódító lelki békéje a meghódított halálát követeli."
