Hogyan értékelhetjük a nemzeti tudományos teljesítmény jelentőségét?
Hogyan demonstrálhatná Wáberer György Tokaj és a borkultúra iránti elkötelezettségét?
Lentner Csaba elemzése mély benyomást tett rám, hiszen az általa felvázolt helyzeteket már hosszú ideje tapasztalom a saját szakterületemen. Egyetértek a következtetéseivel, és úgy érzem, hogy érdemes foglalkozni az általa kiemelt témák egyikével: az irodalom- és nyelvtudomány világával. Ezen belül külön figyelmet szentelek a nyelvtudomány egy konkrét, szűkebb aspektusának, amely szintén fontos szerepet játszik a tudományos diskurzusban.
A nyelv- és irodalomtudományok nem a termelés, hanem inkább a fogyasztás szférájába tartoznak. Bár e területek társadalmi és műveltségi hatása kiemelkedő, gazdasági következményeik is léteznek, még ha nem mindenki ismeri fel ezt a kapcsolatot. E megállapítás általánosan érvényes az összes úgynevezett nemzeti tudományra, és véleményem szerint az ilyen tudományok értékelését el kellene vonni a merev, manipulációktól sem mentes, úgynevezett objektív tudománymetriai rendszerektől. Számos példa hozható fel ennek alátámasztására; itt csupán egyet említenék, amely rávilágít arra, hogy a tudománymetriai mutatók és a társadalmi hatások mennyire nem mindig találkoznak.
Amikor egy irodalomtudós vagy nyelvész kutató nem szakmai fórumon, például egy napi- vagy hetilap hasábjain publikál, az írása tudománymetriai értelemben alig számít. Ugyanakkor a hatása sokkal jelentősebb lehet, mint egy elismert szakmai folyóiratban megjelent tanulmányé, amelyet csupán néhány tucat olvasó vesz a kezébe. Még tovább fokozva a helyzetet: ha ugyanaz a kiemelkedő szakember egy jegyzett, például SCOPUS-os folyóiratban adja közre az ismertetését, az már tudománymetriai szempontból sokkal értékesebbnek számít.
Itt egy alternatív megfogalmazás a megadott szöveghez: Egy újabb példa a tudománymetria, a társadalmi hatások és a publikációk nyelve közötti kapcsolat bemutatására. Az OTKÁ-hoz benyújtott pályázatot, amely a veszélyeztetett nyelvek megőrzését célozta, a hazai illetékes hatóság elutasította, szakmai véleményekre hivatkozva. Ennek ellenére a projekt nemzetközi összefogás keretében megvalósult. Egy év leforgása alatt öt veszélyeztetett nyelven tíz iskolai tantárgy anyanyelvi terminológiáját sikerült kidolgozni, összesen ötven terminológiai kisszótár készült el. Ennek következtében lehetővé vált, hogy ezeket a tantárgyakat anyanyelven is oktathassák az iskolákban.
Elkészült a terminológiai szótárak elemzése is, ám nem angolul, hanem a földrajzi sajátosságok miatt orosz nyelven, míg az összefoglaló kötet a szakma hagyományos lingua franca-ján, németül készült el. Tudománymetriai szempontból a projekt nem tűnik különösebben értékesnek; nem csupán a nagyközönség, hanem a szűkebb szakmai közeg is alig figyel rá. A projektről készült tanulmányt az illetékes nemzetközi folyóirat elutasította a témához való érdektelenség miatt, és a közelmúltban Oxfordban megjelent, a finnugor tudományokat bemutató kötet sem említi egyáltalán. Ennek ellenére, hosszú évtizedek kihagyása után, a tantárgyakat e szótárak alapján anyanyelven kezdték újra tanítani, ami hozzájárul az anyanyelv presztízsének növeléséhez, s ezáltal fennmaradási esélyeinek javításához.
Egy magyar nyelvjárás jellemzőinek feltérképezése a nemzetközi nyelvészközösség számára talán nem bír olyan nagy jelentőséggel. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek a kutatásnak bizonyos aspektusait és tanulságait úgy is meg lehet fogalmazni, hogy azok nemzetközi szinten is értelmezhetők legyenek – és ez elengedhetetlen is. Azonban ez nem a kutatás elsődleges célja. Hasonlóképpen, az irodalomtudományban egy író stilisztikai elemzése elsősorban a hazai közönség érdeklődésére számíthat, hiszen a helyi kulturális kontextus és nyelvi sajátosságok sokszor meghatározóbbak a helyi olvasók számára.
Beszéljünk a nyelvről! A tudományos közélet nemzetközisége megköveteli, hogy a tudományos publikációk angol nyelven jelenjenek meg, így lehetőséget teremtve a tudósok számára, hogy részt vegyenek a globális tudományos diskurzusban. Azonban ennek az elvnek a kizárólagos alkalmazása két fontos problémát vet fel. Először is, sérti az alapvető emberi jogokat, hiszen mindenkinek joga van az információkhoz, például a tudományos felfedezésekhez, a saját anyanyelvén. Másodszor, ha egy tudományágban az angol nyelv dominál, az anyanyelv fejlődése megállhat, és a nyelv fokozatosan elerodálódhat, végül pedig konyhanyelvvé silányulhat. Így a komolyabb témák, mint a tudomány, politika vagy gazdaság, már nem lesznek kifejezhetők az anyanyelven, mivel a nem angol nyelvű szakemberek is az angolra fognak áttérni. Ezt a jelenséget már Svédország példáján is megfigyelhetjük.
A nyelvhasználat és az idézettség összefonódik egymással, mint két szál a tudományos diskurzus szövetében. Manapság a különböző szakterületek egyre inkább angol nyelvű dominanciát mutatnak, ami azt jelenti, hogy a kutatók gyakran kizárólag angol nyelvű forrásokból merítenek. Ennek következtében a más nyelveken megjelent publikációk, noha értékesek lehetnek, eltűnnek a tudományos párbeszédből. Az idézés során így a figyelem szűkíti le a horizontot, mivel a kutatók csupán az angol nyelven elérhető írásokat veszik figyelembe.
A magyar nyelvű írások elsősorban hazai közönség számára készülnek, és bár a szerzők gyakran támaszkodnak statisztikai adatokra, ezek nem rendelkeznek jelentős nemzetközi kihatással. A saját szakterületem, a finnugor nyelvészet kapcsán érdemes megemlíteni, hogy évszázadokon keresztül a német nyelv volt a tudományos diskurzus domináns eszköze. Ugyanakkor elvárás volt a magyar, finn, észt és orosz nyelvek - legalább passzív - ismerete is. A szakterület egyik kiemelkedő folyóirata, a Helsinkiben megjelenő Finnisch-Ugrische Forschungen, még mindig tükrözi a német nyelv egykori dominanciáját a nevében, de a közzétett tanulmányok túlnyomó része már angol nyelven íródik. Ezzel szemben a Tallinnban megjelenő, SCOPUS adatbázisban is szereplő Linguistica Uralica (a korábbi Szovjetszkoje finnougrovegyenyije folytatása) még mindig közöl német és orosz nyelvű írásokat is.
Teljesen egyetértek azzal a véleménnyel, hogy az MTA beavatkozása a professzori kinevezésekbe rendszeridegen és hamis elhivatottságból fakad. Az MTA megszabhatja az akadémiai tagság feltételeit, de nem vindikálhatja magának a jogot, hogy beleszólhasson a felsőoktatási rendszer káderpolitikájába. Visszaemlékszem arra az esetre, amikor - az 1980-as évek második felében - az ELTE rektora megkérdezte az egyetemen dolgozó MTA-tagokat (akkor az MTA tagjainak egynegyede az ELTE professzora volt), nem lehetne-e egyetemi hatáskörbe utalni legalább a tudomány kandidátusa fokozat odaítélését.
Megkérdeztem a professzor urat, miért szükséges átmennie a Münnich Ferenc (Nádor) utcába ahhoz, hogy megállapíthassa, X vagy Y egyetemi oktató jogosult-e a fokozat elnyerésére. Úgy vélem, hogy csupán arra kellene figyelni, ahogyan azt a TMB (Tudományos Minősítő Bizottság) is teszi: a belterjesség elkerülése, vagy legalábbis csökkentése érdekében fontos lenne, hogy a bíráló bizottságban más egyetemek és az MTA megfelelő intézményeinek munkatársai is képviseltessék magukat.
Zárásként, kissé iróniával fűszerezve, elmondhatjuk, hogy Lentner professzor írása tudománymetriai szempontból nem éppen a legmagasabb rangú művek közé tartozik. Bár magyar nyelven készült, és nem a legnevesebb tudományos folyóiratban publikálták, mégis van egy figyelemre méltó aspektusa: hozzájárulhat a magyar tudománypolitikai rendszer átgondolásához és, reméljük, szükséges átalakításához. Hozzászólásom éppen ezt a szellemiséget tükrözi.
A szerző, aki a Prima Primissima-díj büszke birtokosa, emeritus professzorként tevékenykedik az ELTE-n, valamint projektvezetői feladatokat lát el a Tokaj-Hegyalja Egyetemen.
A véleménycikkek nem mindig képviselik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.
