Hová lett a római légió félelmetes harci kutyája, a Canis Pugnax?

Napjainkban szinte már klisének számít az az elképzelés, hogy a mai Cane Corsók az ókori római harci kutyák, a Canis Pugnax utódai.

A tenyésztők és a média sokszor hangsúlyozzák ezt a kijelentést, ami reklám szempontjából meglehetősen hatékony, így sokan éppen ezért döntenek ennek a fajtának a mellett. De vajon mennyi valóság rejlik e szavak mögött?

A Canis Pugnax, avagy a római harci kutya, körüli tudásunk meglehetősen hiányos. Nincsenek megbízható bizonyítékaink arra vonatkozóan, hogy a római légiók valóban harci kutyákként alkalmazták volna őket az ellenség legyőzésére, hiszen egyetlen kutya sem állhatott helyt a fegyelmezett, acélfegyverekkel felszerelt katonai egységekkel szemben. Az egyetlen fennmaradt említés Kr. e. 234-ből származik, amikor Marcus Pomponius konzul állítólag kutyákat vetett be Szardínián a menekülő törzsi harcosok üldözésére, mintegy ókori gerilla-hadviselés keretein belül. Ebből arra következtethetünk, hogy a kutyák inkább kiegészítő szerepet játszottak: feladatuk lehetett táborok védelme vagy jelzőkutyaként való működés. Ezen információk mellett azonban szinte alig találunk további megbízható adatokat a Canis Pugnaxról, ami így titokzatos marad a történelem homályában.

A "gladiátorkutyák" lenyűgöző képei és a fajtához kapcsolódó marketing állítások ellenére sajnos nincsenek megőrzött ábrázolások ezekről a római kutyákról. Az egyetlen konkrét fizikai jellegzetesség, amit említenek, az a római nemesek által különösen kedvelt sárga vagy ezüstös szemű ebek vonzereje. Felmerülhet, hogy a capuai tenyésztőiskolák kifejezetten "harci kutyákat" tenyésztettek az arénák küzdelmeire, azonban nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy ezek a kutyák közvetlenül összefüggésben állnának a mai Cane Corso fajtával.

A modern Cane Corso eredetét egyébként is ismerjük, és nem olyan egzotikus, mintha a történelem homályába, a római légiókig nyúlna vissza. A fajta Dél-Olaszországban alakult ki, mint erős, sokoldalú munkakutya: őrizte a gazdaságokat, terelte a szarvasmarhákat, és a vadászatban is segített. A 20. század közepére a fajta szinte eltűnt; az 1970-es évekre mindössze néhány példány maradt Puglia eldugott vidékein. Egy lelkes kis csoport azonban az 1980-as években újraélesztette a fajtát, ami fokozatosan világszerte elterjedt. Népszerűségét nem a római múlt legendájának, hanem lenyűgöző külsejének és rendíthetetlen munkakészségének köszönhette.

A római harci kutyákra való közvetlen utalás inkább egy vonzó mítosz, mintsem valódi történelmi tény. Bár a gondolat lenyűgöző, valójában csupán egy ügyes marketingtrükk, amely a Róma iránti vonzalomra épít, de tudományos alapja nem állja meg a helyét. A Cane Corso ma azért élvezi a nagy tiszteletet, mert valódi képességei és karaktere emelik ki, nem pedig azért, mert valaha a római légiók harci szövetében szerepelt.