Donald Trump és Vlagyimir Putyin ismételten elkezdhetik a világ újrafelosztását.

A nagyhatalmak valószínűleg nem tudják visszaállítani a globalizált világ régi befolyási övezeteit. Washington számára pedig talán ez a megoldás már nem is jelentene elegendő lépést.

Donald Trump amerikai exelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök közötti feszültség, valamint Marco Rubio külügyminiszter kijelentése, hogy Ukrajna "nem a mi háborúnk", újabb kérdéseket vetett fel az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalával kapcsolatban. Továbbá, Vlagyimir Putyin orosz elnök nyilatkozata Grönland esetleges amerikai annektálásáról arra enged következtetni, hogy Washington talán elhagyja a hagyományos szövetségi rendszerekre épülő megközelítést, és a befolyási szférák politikájához tér vissza. Ezt a folyamatot tovább erősítette Trump legutóbbi szaúd-arábiai beszéde, amelyben kifejezte, hogy elveti a korábbi amerikai elnökök azon gyakorlatát, hogy a politikát igazságszolgáltatásra használják.

A befolyási szférák létezésének egyik jelentős előnye az volt, hogy mérsékelte a világháborúk kitörésének valószínűségét, még ha teljes mértékben nem is szüntette meg ezt a fenyegetést. Amennyiben a nagyhatalmak felosztják a világot, korlátozzák saját érdekeiket, és tiszteletben tartják egymás területeit, akkor várhatóan kevesebb nézeteltérésük lesz, és így csökken az esélye annak, hogy konfliktusba keveredjenek. Legalábbis ez az elmélet szerint így van.

A nagyhatalmak közötti háborúk ugyanis még mindig ott vannak a világot fenyegető egzisztenciális veszélyek között. Sokak szerint olyan világban élünk, amely sok szempontból veszélyesebb, mint a hidegháború második fele. Az elmúlt néhány évben nőtt a kockázata annak, hogy Ukrajnában közvetlen orosz-NATO összecsapás alakul ki, és megromlott a biztonsági kapcsolat Kínával Tajvan és a Dél-kínai-tenger miatt - nem is beszélve a nagyhatalmak által felerősített feszültségekről a Száhel-övezetben és a Közel-Keleten. A fegyverzetellenőrzés kérdése egy hajszálon függ, és az egypólusú világrend vége nyugtalanítja Washingtont. Ha a befolyási övezetek kialakítása drámaian csökkenti a világháború esélyét, akkor az - egyesek szerint - jó út lehet - írja a Foreign Policy hasábjain Sarang Shidore, a Quincy Institute Globális Dél Programjának igazgatója.

Washington saját szférájának gondolata túlzottan széleskörű, és Kína számára elfogadhatatlan lesz. A globalizált világban a területek felosztása hatalmas kihívások elé állít minket. A globális dél pedig már nem az, ami régen volt, és közvetlen vagy közvetett módon szembeszegülhet egy ilyen felállással.

A befolyási szférák gyakorlata a nagyhatalmak egymással való megállapodásának egy fajtája. Hagyományosan a nagyhatalmak közötti hallgatólagos területi felosztást foglalja magában, amelyhez a megállapodás fenntartásának és a nézeteltérések megoldásának közös megegyezési módja társul. (A felosztás a dominanciazónák, nem pedig pusztán a befolyási övezetek kijelöléséről szól, így talán az "ellenőrzési szférák" jobb elnevezés.) A kifejezést először a brit és az orosz birodalom XIX. századi küzdelmére használták, amikor 1869-ben Alekszandr Gorcsakov orosz diplomata biztosította Lord Clarendont, Nagy-Britannia akkori külügyminiszterét, hogy Afganisztán "teljesen kívül esik azon a szférán, amelyen belül Oroszországnak befolyását gyakorolnia kell".

A nagyhatalmak közötti konzultációk története az 1814-15-ös bécsi kongresszussal vette kezdetét, amelyet az 1884-85-ös hírhedt berlini konferencia követett. Ez utóbbi esemény során Afrika területeit osztották fel az európai hatalmak között. A megállapodások célja nem csupán az európai kontinensen belüli hatalmi egyensúly megteremtése volt, hanem a világ más részeinek ellenőrzési zónáinak kijelölése is, amely jelentős hatással volt a globális politikai tájra.

A jelenlegi helyzetben a három globális nagyhatalom – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – közötti hatalmi viszonyok egyfajta újradefiniálást igényelnek. Elképzelhetjük, hogy Moszkva dominálja az orosz "közeli külföldet", míg Peking esetleg Kelet-Ázsia és Délkelet-Ázsia jelentős része felett gyakorolna befolyást. Ez a felosztási séma világosan mutatja, hogy a geopolitikai játszmák színtere egyre inkább bonyolulttá válik, és a hatalmi középpontok átrendeződése folyamatosan formálja a globális politikai tájat.

Fontos megjegyezni, hogy az Egyesült Államoknak nincs hivatalosan meghatározott politikája a befolyási szférákra vonatkozóan, és valószínűtlen, hogy a közeljövőben, vagy akár valaha is tesznek ilyen irányú nyilatkozatot. Ugyanakkor számos jel arra mutat, hogy

A Biden-kormányzat igyekezett fenntartani az amerikai elsőbbséget a világpolitikában. Bár retorikájában időnként elfogadta a többpólusúság új korszakát, gyakorlati politikája globálisan az amerikai dominancia fenntartására irányult a hatalom minden dimenziójában: katonai, gazdasági és intézményi téren.

A Trump-adminisztráció politikája, a határozottabb retorikán túl, jól illeszkedik a többpólusú világ koncepciójába. A multilateralizmus és a globalizmus iránti kételyei, a külföldi segélyek megszüntetése, a nyugati féltekén való terjeszkedés elfogadása, valamint az Oroszország számára történő "hátsó udvar" átengedésének hajlandósága mind fontos eltérést képviselnek a korábbi politikai irányvonalaktól. Ezen túlmenően Trump nyitott volt egy nukleáris fegyverzetcsökkentési megállapodásra is Oroszországgal és Kínával, amely lehetővé tenné, hogy mindkét ország védelmi költségvetését drasztikusan, a felére csökkentsék.

Miközben Joe Biden korábbi elnök óvatosan járt el, elkerülve az Obama-korszakban létrejött iráni atomalkuba való visszalépést, az új elnök merész lépéseket tett Teheránnal való kapcsolatok terén. E tárgyalások célja, hogy megelőzzék egy potenciális közel-keleti háború kitörését, és egyben Irán hatalmi pozícióját is legitimálják a nemzetközi színtéren.

A Panama-csatorna, Grönland és Kanada megszerzésére tett kifejezett törekvések azt tükrözik, hogy az Egyesült Államok fokozott figyelmet fordít az amerikai kontinensre, mint korábban. Ezek az intézkedések a Monroe-doktrína újbóli érvényesítésére utalnak. Továbbá, Washington kereskedelmi politikája mostanában mérsékeltebben közelít a latin-amerikai országokhoz, mint sok más államhoz - ez az "Amerika-erőd" koncepció felé mutat, amely lehetőséget biztosít a latin-amerikai államok számára a döntéshozatalban, miközben védelmet nyújt a kínai beavatkozásokkal szemben.

Ha az Egyesült Államok a befolyási körét csupán a saját hátsó udvarára, valamint néhány európai és ázsiai szövetségesére korlátozná, valószínű, hogy Oroszország és Kína ezt elfogadható lépésnek tartaná. Washington azonban ennél sokkal ambiciózusabb tervekkel rendelkezik. Donald Trumpnak az Ovális Irodában tett megjegyzése Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnökkel kapcsolatban komolyan sértette Afrika vezető hatalmának szuverenitását.

A Trump-adminisztráció szemet vetett a BRICS csoportosulásra is, és úgy határozott, hogy távolmarad a közelgő johannesburgi G20-as csúcstalálkozótól. A Kongói Demokratikus Köztársaság iránti váratlan érdeklődés valószínűleg összefügg a kobaltkészletek feletti ellenőrzés megszerzésének lehetőségével.

Az 1990-es évek - az egypólusú világkép fénykorában - a "lapos világ" elméletének elvetését hozta magával. Ez a nézet, amelyet például Thomas L. Friedman geopolitikai elemző népszerűsített, azt hirdette, hogy a jövő titka az áruk, emberek és eszmék akadálytalan áramlása. A határok egyre inkább elmosódnak, a gazdasági életet az arbitrázs határozza meg, a biztonságpolitika pedig egy kollektivista szemléletet ölt, míg a nyugati katonai beavatkozások főként humanitárius célokat szolgálnak. Azonban az idő múlásával világossá vált, hogy a földrajzi tényezők, a nacionalizmus és a szuverenitás továbbra is meghatározó szerepet játszanak a globális politikai tájban.

Fontos megjegyezni, hogy nem lenne helyes a kölcsönös függőséget figyelmen kívül hagyni, és azt feltételezni, hogy a nagyhatalmak könnyedén és alacsony költségek mellett átléphetik ezt a határt. A XXI. századi kereskedelem, befektetések és ellátási láncok olyan mértékben globalizálódtak, hogy még az Egyesült Államok jelenlegi vámháborúját is nehéz elképzelni. Ami a létfontosságú erőforrásokat illeti, egyetlen ország sem képes teljes mértékben önellátóvá válni ezen a téren.