Lomborg: Európa tanulságai – egy figyelmeztető példázat a világ számára A közelmúlt eseményei és politikai döntései kapcsán Bjørn Lomborg arra figyelmeztet, hogy Európa tanulságai nem csupán a kontinens lakóinak szólnak, hanem globális szinten is jelentő

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a [email protected] címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Ha a klímaváltozás apokalipszise tényleg a küszöbön várakozna, talán joggal aggódnának érte. Azonban a valóság ennél sokkal hétköznapibb. A közelmúltban két kiemelkedő tudományos elemzés látott napvilágot, amelyek a klímaváltozás globális költségeit igyekeznek megbecsülni. Ezek nem olyan kutatások, amelyek drámai következtetéseikkel sokkolnák a közvéleményt (a legnagyobb költségeket feltérképező tanulmányok általában jelentős médiafigyelmet kapnak). Ezzel szemben az említett munkák metatanulmányok, amelyek a meglévő szakirodalom összegzésére építenek. Az egyik tanulmányt Richard Tol, a klímaközgazdászok között az egyik legismertebb név készítette, míg a másikat William Nordhaus jegyzi, aki az egyetlen olyan klímaközgazdász, aki Nobel-díjat nyert.

A kutatások alapján a század végére várható 3 Celsius fokos hőmérséklet-emelkedés - amely a jelenlegi trendek fényében némileg pesszimistának tűnik - a globális GDP 1,9-3,1%-ának megfelelő költségekkel fog járni. E számok jelentősége érdekében érdemes megjegyezni, hogy az ENSZ előrejelzései szerint az évszázad végére egy átlagos ember jövedelme 450%-kal növekedhet a mai szinthez képest. A klímaváltozás hatásai viszont azt eredményezik, hogy ez a növekedés "csupán" 435-440%-ra csökkenhet a jelenlegi helyzethez viszonyítva.

Miért mutatnak eltérést ezek a számítások a médiában tapasztalt benyomásoktól? A pánikkeltő aktivisták és az érzékeny újságírók gyakran figyelmen kívül hagyják azt az alapvető tényt, hogy az emberek rendkívül alkalmazkodóképesek. A legtöbb klímaproblémát pedig viszonylag alacsony költségekkel sikerül megoldaniuk.

A szélsőséges klímaaktivisták és a szélsőbaloldali politikai szereplők valódi szándékai egyértelművé válnak, amikor a növekedés korlátozását követelik a kibocsátás csökkentése érdekében. Szörnyű következményekkel járna, ha az emberek életkörülményei romlanának, és ezzel a mélyszegénység ellen folytatott küzdelemben elért eredményeinket is visszafordítanánk, ami rendkívül megnehezítené más, egyéb problémák megoldását. Emellett elképzelhetetlen, hogy a Nyugat stratégiai riválisai, mint például Vlagyimir Putyin, hasonló stratégiát követnének.

A felelősségteljes politikai vezetők célja, hogy 2050-re a szén-dioxid-kibocsátás nettó zéróra csökkenjen. Ez a célkitűzés azonban valójában a gazdasági növekedés ütemének csökkentését jelenti a klímaváltozás elleni harc érdekében. Ennek következményeként a vállalatok és a magánszemélyek átállásra kényszerülnek a fosszilis energiaforrásokról a kevésbé hatékony zöld energiaforrásokra. Az átállás teljes költségei rendkívül magasak lennének: az előrejelzések szerint évente 15-37 ezer milliárd dollárt emésztene fel, ami a jelenlegi globális GDP 15-37%-ának felel meg.

Mivel a költségek legnagyobb része a tehetősebb OECD-országok vállát nyomja, a várt kiadás olyan, mintha a gazdag országok lakosságának minden egyes tagjának évente több mint 10 ezer dollárt kellene hozzájárulnia ehhez a célhoz. Ez nem csupán politikai szempontból elképzelhetetlen, hanem a következő évszázad során várható haszna még a GDP 1%-át sem éri el.

A nem hatékony klímapolitika valódi költsége az, hogy más prioritásokról vonja el az erőforrásokat és a figyelmet. Európa szánalmas tanulsággal szolgál e téren.

Huszonöt évvel ezelőtt az Európai Unió egy ambiciózus célt tűzött ki maga elé: a kutatás és fejlesztés terén végrehajtott jelentős beruházások révén szeretett volna "a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává" válni. Azonban ez a törekvés végül csúfos kudarccal zárult: az innovációra fordított kiadások alig emelkedtek, és az EU mára jelentősen lemaradt az Egyesült Államok, Dél-Korea, sőt még Kína mögött is.

Az EU ehelyett más irányba terelte figyelmét, és szinte megszállottan, már-már mániákusan a klímavédelemre összpontosított, ahelyett, hogy a stabil gazdaság fenntartására törekedett volna. A "fenntartható" gazdaság megteremtése lett a középpontban, a szilárd gazdasági alapok biztosítása helyett.

Az EU 2030-as kibocsátáscsökkentési céljainak emeléséről szóló döntése inkább a látszat kedvéért tett lépésnek tűnik, mintsem valódi elköteleződésnek.

A várható költségek elérhetik a több ezer milliárd eurós nagyságrendet, de ez a hatalmas beruházás mindössze 0,004°C-os hőmérsékletcsökkenést eredményezhet az évszázad végére.

Európa jövőjét jelentősen befolyásolta, hogy nem az innovációra helyezte a hangsúlyt. Az euróövezetben az utolsó tíz év során az egy főre jutó éves növekedés csupán 1%-ot meghaladó mértékben alakult, ami figyelemre méltóan alacsony.

A szimbolikus klímapolitikára költött kétezer milliárd euróval az EU két évtizeden keresztül teljesíthette volna saját innovációs kiadási célkitűzéseit.

Az Európai Unió gazdasága 2021-ben körülbelül 14,5 ezer milliárd euróra rúgott. Ebből a hatalmas összegből csupán 2,27%-ot fordítottak kutatásra és fejlesztésre, holott a javasolt szint 3% lett volna. Ez a hiány 0,73 százalékpontot, vagyis körülbelül 105 milliárd eurót jelent, amit valójában a tudományos és innovációs tevékenységek támogatására kellett volna szánni. Ha ezt a lemaradást húsz év távlatában nézzük, akkor a kiesett források értéke megközelítőleg 2 ezer milliárd dollárra rúghat.

Az innovációra irányuló befektetések hosszú távon akár 60 ezer milliárd euróval is hozzájárulhattak volna az EU és a világ gazdasági gyarapodásához. Ez a hatalmas összeg 500-szorosan meghaladta volna a klímapolitikai intézkedések szimbolikus előnyeiből származó nyereséget, ha figyelembe vesszük a kutatás-fejlesztés 30-szoros, valamint a klímapolitika 0,06-szoros haszonkulcsát. Ezen túlmenően, az EU számára ez a stratégiai irányvonal lehetőséget biztosított volna arra, hogy más, kulcsfontosságú területeken - mint például a nyugdíjak, az oktatás, az egészségügy és a védelem - felmerülő kihívásokra is hatékony válaszokat találjon.

A világ többi tájának érdemes lenne tanulmányoznia Európa tapasztalatait, és sürgősen le kellene állnia a hatástalan klímapolitikai intézkedésekre történő forráskidobással.

Bjorn Lomborg egy ismert dán statisztikus és közgazdász, aki a környezeti kérdésekkel és a globális problémák hatékony kezelésével foglalkozik. Munkássága során kiemeli a racionalitás és a tudomány alapú megközelítések fontosságát a politikai döntéshozatalban. Lomborg leginkább a "Sensible Solution" című könyvéről ismert, amelyben arra ösztönöz, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat a legnagyobb hatású területekre összpontosítsuk, mint például a szegénység csökkentése és a globális felmelegedés kezelése. Kritikái gyakran felkeltik a közvélemény figyelmét, és megosztó véleményeket generálnak a környezetvédelmi mozgalmakon belül. Módszerei és nézetei vitát váltanak ki, de célja az, hogy racionális és hatékony megoldásokat találjon a világ legégetőbb problémáira.

A Copenhagen Consensus Center vezetőjeként, amely több mint száz közgazdásszal – köztük hét Nobel-díjassal – karöltve dolgozik, a világ legégetőbb problémáira keres megoldásokat. E kihívások közé tartozik a betegségek felszámolása, az éhezés megszüntetése, az oktatás fejlesztése és a klímaváltozás elleni harc. Az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak megvalósításához szükséges javaslatokat dolgoz ki. Ezen kívül a Stanford Egyetem Hoover Intézetében vendégkutatóként is tevékenykedik. Elemzései és publicisztikái főként a klímaváltozás elleni küzdelem és a globális fenntartható fejlődési célok elérésének kérdéseit vizsgálják, hozzájárulva a tudományos diskurzushoz és a társadalmi problémák megoldásához.