Majdnem az életét vesztette egy strici keze által, és ez a találkozás végleg megváltoztatta a sorsát.

119 éve, 1906. április 13-án született az ír irodalom egyik legnagyobb alakja, Samuel Beckett. A dublini szerző, kritikus és drámaíró legismertebb műve kétségkívül az 1952-es Godot-ra várva. Munkásságért 1969-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A szerzőt születésnapja alkalmából most kvízzel köszöntjük.

Samuel Beckett egy középosztálybeli protestáns házaspár második fiaként született. Bár meglehetősen energikus volt, már kisfiúként szerette a magányt és a nyugalmat. A dublini Earlsfort House-ban, majd az enniskilleni Portora Royal Schoolban tanult - utóbbiba járt Oscar Wilde is. Beckett sokoldalú sportoló volt, iskolás korában különösen a krikett, a tenisz és az ökölvívás terén jeleskedett. A sportolással ugyan nem hagyott fel, figyelme azonban egyre inkább a tudományok felé fordult. 17 évesen felvették a Trinity College-ba, ahol franciául és olaszul tanult. Élvezte a színházi életét, emellett amerikai filmeket nézett.

A diploma megszerzése után Párizsba utazott, ahol először találkozott a szintén dublini James Joyce-szal, aki később nagy hatással volt rá, és közeli barátja is lett. Amellett, hogy Joyce egyik kedvenc asszisztenseként dolgozott a Finnegans Wake megalkotásában, Beckett maga is írni kezdett.

1930-ban tette közzé debütáló versét, a "Kúroszkóp" (Whoroscope) című alkotását, amellyel egy költői versenyen tíz fontot nyert. Ezt követően hamarosan megjelent rövid, de jelentős hatású tanulmánya, a Proust, amely az általa nagyra becsült íróról, Marcel Proustról szól. Ugyanebben az évben, amikor visszatért Dublinba, hogy a Trinity College-ban előadásokat tartson, Beckett már a legelső novelláin dolgozott. Ezek az írások később a More Pricks Than Kicks (1934) című kötetében kaptak helyet.

1932-ben újra Párizsba érkezett, ahol megírta debütáló regényét, a "Meglehetősen jó nőkről álmodom" című művet. Mivel anyagi nehézségekkel küzdött, visszatért Dublinba, majd egy időre Londonba költözött, ahol a "Murphy" című regényén dolgozott. Ebben az időszakban még mindig nem volt biztos megélhetési forrása; művei iránti kereslet alacsony volt, és a "Murphy", amelyet számos kiadó elutasított, csak 1938-ban láthatta meg a napvilágot. Az ezt követő években folyamatosan ingázott, mígnem 1937-ben véglegesen Párizsban telepedett le.

Egy különös este, amikor Beckett hazafelé tartott, váratlanul élete legnagyobb rémálma valósult meg: egy állítólagos strici támadta meg és szúrta meg. A kórház sürgősségi osztályán Joyce, a fiatal író hűséges barátja, mindent megtett azért, hogy támogassa őt a nehéz pillanatokban. Ő fizette a költségeit, és gondoskodott arról, hogy mindig legyenek látogatói, akik fellelkesítik és erőt adnak neki a gyógyuláshoz. A lábadozó Beckett figyelmét hamarosan egy lenyűgöző francia hölgy, Suzanne Deschevaux-Dusmesnil is felkeltette, aki nemcsak barátként, hanem végül élete párjaként és feleségeként is mellette állt.

Később kénytelenek voltak elhagyni otthonukat, mindössze néhány órával a Gestapo érkezése előtt. Dél-Franciaország festői Rousillion falucskájába menekültek, ahol Beckett egy farmon vállalt munkát, hogy szállást és élelmet kapjon. Itt folytatta a Párizsban megkezdett regényét, a Wattot.

A házaspár 1945-ben újra felfedezte Párizs varázsát, ám Beckett útja Írország felé vitte, hogy találkozzon édesanyjával. Később úgy emlékezett vissza, hogy az asszony szobájában eltöltött idő alatt egyfajta művészi megvilágosodásban volt része:

Felismerem saját butaságom mélységeit. Ekkor kezdtem el papírra vetni azokat az érzéseket, amelyek belülről feszítenek.

Beckett ezt követően kezdett franciául alkotni. 1947 és 1950 között olyan időszakot élt meg, amelyet sokan a legtermékenyebb és legmagasabb színvonalúnak tartanak. Első francia nyelvű regénye, a Mercier et Camier, csupán évekkel később látott napvilágot. Ekkoriban írta meg híres regénytrilógiáját is, amely a Molloy, a Malone meghal és A megnevezhetetlen című művekből áll.

Az 1950-es és 1960-as években folytatta a drámaírást, megírta első rádiójátékát, és prózai regényeket alkotott. Munkássága egyre népszerűbb lett világszerte. Olyannyira, hogy 1969-ben Nobel-díjat kapott. Nem szerette a díjjal járó fokozott közfigyelmen. Ekkoriban sikeresen megműtötték a szemét is.

A hetvenes évek folyamán alkotói aktivitása mérséklődött, de mégis néhány figyelemre méltó projektet megvalósított, mint például a BBC számára készült televíziós darabok. A színház iránti érdeklődése továbbra is megmaradt. 1977-ben belekezdett az önéletrajzi ihletésű Company megírásába, majd az 1980-as évek elején több prózai művet és színdarabot is létrehozott. Utolsó jelentős alkotása, a Stirrings Still című fiktív próza, 1986-ra készült el.

Ugyanebben az évben tüdőtágulásban szenvedett, és miután megkapta az első kórházi kezelést, ágyban fekve fejezte be utolsó versét, a "Mi is a szó" című alkotást. Egészségi állapota romlása miatt egy idősek otthonába, a Le Tiers Temps-be költözött, ahol már nem tudott új műveket írni, így inkább saját korábbi műveit fordította. Suzanne 1989. július 17-én hunyt el, míg Beckett december 22-én követte őt. Mindkettőjüket a párizsi Montparnasse temetőben helyezték végső nyugalomra.