Markó Béla: Etelköztől az Európai Unióig Markó Béla műve az etelközi időszaktól egészen az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig ível, bemutatva a magyar nép történetének kulcsfontosságú állomásait. Az író érzékletesen tárja elénk a múltat, miközben a ku
Ne tévesszen meg senkit, most nem a honfoglaló magyar népről szeretnék szólni, hanem az ősi földjeiken honfoglalásra készülő románokról. Az események tanulságai talán nekünk is hasznosak lehetnek, hiszen a moldovai választások állnak a középpontban. Az ezt megelőző zűrzavar után a választások eredményhirdetése után Chișinăutól Bukarestig, sőt Brüsszelig is megkönnyebbülés érzése terjedt el. A történeti visszatekintés szerint mi is éltünk a Prut folyón mindkét oldalon az idők hajnalán, és valószínű, hogy a krónikákban említett Etelköz kifejezés e vidékre utal. E táj talán szeles volt már akkor is, hiszen a krivec, melyet Háromszéken nemerének neveznek, idefújta a szél fuvallatait egészen a Román-alföldig. Etelköz szélén kóboroltak a vándornépek, mint a besenyők és kunok, míg végül a románok tartósan benépesítették ezt a vidéket. A terület nevét sokféleképpen emlegették: Moldva, Moldova, Moldávia, sőt Besszarábia is, a kontextustól függően, hiszen a név alatt a terület nagysága és állami hovatartozása is változott. Mi, magyarok a Romániához tartozó Pruton inneni részt ma Moldvaként hívjuk, míg a Pruton túli volt szovjet köztársaságot hol Moldovának, hol Moldáviának nevezik.
Elképzelhető, hogy a jövőben a megkülönböztetés újra elveszíti jelentőségét. Pedig az idők során bőven adódott lehetőség a kettészakított Moldva szétválására. 1812-től több mint egy évszázadon át a keleti területe Oroszországhoz tartozott, majd az első világháború után húsz évre Romániához került vissza. A Molotov-Ribbentrop-paktum (1939) azonban ismét az oroszok, pontosabban a Szovjetunió kezébe juttatta, később rövid időre román fennhatóság alá került a második világháború alatt, hogy aztán újra a szovjet birodalom része legyen, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Ekkor Moldova függetlenné vált, de az orosz befolyás még sokáig érezhető maradt. Érdekesség, hogy Moldova nem határos Oroszországgal, csupán Ukrajnával, ám a Moldovai Köztársaság keleti része, a Tiraszpol központú Transznisztriai Köztársaság, ma is orosz megszállás alatt áll. Moldova nyelvi sokszínűsége is figyelemre méltó: sokáig külön nyelvként emlegették a lakosság közel nyolcvan százaléka által beszélt nyelvet, amely, a kissé oroszos kiejtéstől eltekintve, gyakorlatilag megegyezett a romántól. 2013-ban azonban az ország alkotmányában végül visszakeresztelték románra. Moldovának van egy orosz nyelvű autonóm tartománya is, a Gagauzia, de a sokéves különélés ellenére a lakosság többsége román identitású maradt. Ez a helyzet tanulságos lehet számunkra, magyarok számára is, figyelmeztetve minket arra, hogy más népek is képesek a túlélésre, sőt, akár eredményesebbek is lehetnek ebben, mint mi.
a moldvai kérdés sosem kapott akkora hangsúlyt, mint amekkorát megérdemelt volna. A politikai diskurzusban inkább a román identitás védelme és a nemzeti egység került előtérbe, miközben a moldovai kulturális örökség és identitás sokszor a háttérbe szorult. Ezt a jelenséget különösen sajnálom, hiszen Moldova nem csupán egy földrajzi terület, hanem gazdag történelmi és kulturális hagyományokkal bíró régió, amelynek értékeit nem szabadna elhanyagolni. Egyes politikai erők, akik a moldovai származású emberek jogait és kultúráját támogatták, gyakran kerültek marginalizálásra, és a közbeszédben való megjelenésük is ritka volt. Különösen aggasztó volt számomra, hogy az olyan fontos kérdések, mint a nyelvhasználat, az oktatás és a kulturális támogatás sokszor csupán tűzoltás szintjén kerültek terítékre, ahelyett, hogy átfogó politikai stratégiák formájában jelentek volna meg. Ezért is volt különösen üdvözlendő, amikor a közelmúltban egyre több fiatal politikai figura és aktivista kezdett el a moldovai kultúra és identitás megerősítésén dolgozni. Az ő törekvéseik révén remélhetőleg újra napirendre kerülhet a moldovai kérdés, és a román társadalom nyitottabbá válhat a szomszédos ország iránt, hozzájárulva ezzel a két nép közötti kapcsolatok elmélyítéséhez. Az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jegyében bízom benne, hogy a jövőben a moldovai kultúra és identitás méltó helyet kap a közbeszédben.
miközben a magyar politikai szókincs olyan szavakkal bővült, hogy nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetegyesítés, és reggeltől estig minden valamirevaló nemzetstratéga arról szónokolt, hogy miképpen fogjuk egyesíteni a nemzetet, a román közéletből ez teljesen kimaradt.
Ez a téma számomra nehezen érthető volt. Hiszen itt adott volt az alkalom, hogy a másik román ország, amelyről akkoriban senkinek sem volt kétsége, hogy román, egyesüljön Romániával. A magánbeszélgetések során természetesen felmerült ez a lehetőség, de mindig óvatosan, félve a következményektől. A frissen függetlenedett moldovaiak sem mutattak különösebb hajlandóságot erre a lépésre. Az orosz és ukrán kisebbség jelentős száma is megnehezítette a helyzetet, és sokan tartottak a feszültségektől. A román nacionalizmus ehelyett inkább csak egy-egy, az utakon található, siettve felrajzolt graffiti formájában mutatkozott meg: "Besszarábia Románia". De ennyi. Ez a hozzáállás messze állt a rovásírásos, székelyhimnuszokkal teli Erdély romantikájától.
Mi ugyan Románia és Moldova uniójában inkább ellenérdekeltek voltunk, hiszen ez lenyomta volna a megnagyobbodott országban a magyarok arányát, de ezzel együtt is értetlenül figyeltük ezt a politikai közönyt. Úgy éreztük, hogy a románok számára itt volna az alkalom. Utólag belátom, hogy nem volt akkor semmiféle alkalom semmiféle radikális lépésre, pedig még chișinăui látogatáson is voltam egy RMDSZ-küldöttséggel, a kilencvenes évek második felében, fogadott minket az államelnök, a miniszterelnök, és ide-oda hordoztak minket a baloldali kormány miniszterei. A chișinăui borpincében fejeztük be a látogatást, autóval vittek le minket, házmagasságú hordók között utcányi hely volt, még utcatáblák is voltak, emlékszem: Merlot utca, Sauvignon utca meg hasonlók. Egy alig több mint hárommilliós kis nép grandomániája. Óriási walkie-talkie-val az oldalán kísért minket a belügyminiszter, mintha egy különös paródiába csöppentünk volna. Kormányon voltunk mi is Romániában, és hűvös volt akkor a többségében jobboldali román kormány és a moldovai politikusok közti viszony, mi törtük meg a jeget. Koalíciós partnereink nem mertek nekünk szemrehányást tenni, de láttuk, hogy nem igazán lelkesek ettől az egésztől.
Ismétlem, lassan kezdett körvonalazódni bennem, hogy míg mi nemzetstratégiázás terén nem a legaktívabbak vagyunk, addig a másik oldalon mindig is volt egy átfogó Moldova-stratégia. Ehhez persze hatalmas önbizalom és szinte végtelen türelem szükségeltetett. Olyan hozzáállás, amit mi a magunk módján úgy fejezünk ki, hogy „dobbal nem lehet verebet fogni”. A románoknak is van egy hasonló közmondásuk, bár nem teljesen egyenértékű: "tace și face". Megpróbáltam ezt a kifejezést is frappánsan lefordítani, hiszen valójában egy kis rímelő versike. Valahogy így hangzik: "tácse si fácse". Sajnos nem találtam olyan kifejezést, ami tökéletesen visszaadná magyarul. Nyersfordításban annyit tesz: "hallgat és cselekszik". Másfél évtizeddel később, 2012-ben még tanúja lehettem annak, milyen gondosan ügyel mindkét ország a látszólag érzelemmentes partneri kapcsolatra. Miniszterelnök-helyettesként részt vettem egy közös kormányülésen a történelmi Moldva fővárosában, Iașiban, vagy ahogy régen magyarul nevezték, Jászvásáron. Érdekes módon kiderült, hogy a két miniszterelnök, Mihai Răzvan Ungureanu és Vlad Filat egyetemi diáktársak voltak, és meleg üdvözléssel köszöntötték egymást. De ezen túlmenően semmi érzelgősség, sem könnyek, sem szenvedélyes megnyilvánulások, csupán higgadt egyeztetés a kereskedelmi cserékről, közös beruházásokról és az oktatási intézmények együttműködéséről. A tanácskozás jól előkészített volt, és az eredményessége is egyértelműen megmutatkozott.
Nos, nagyjából ez szerintem a román nemzetstratégia, és ha valaki azt hiszi, hogy én most a hagyományos magyar gőggel mondom ezt, bizony téved.
Minden elismerésem azoké a román politikusoké, akik felmérték a kilencvenes években, hogy nem engedte még ki az orosz medve Moldovát a mancsai közül, és lépésről lépésre kell közelíteni egymáshoz a két országot. Mint ahogy mára az is kiderült, egyetlen esély számukra is a határok nélküli Európai Unió.
Abban a pillanatban, amikor a Moldovai Köztársaság csatlakozik az Európai Unióhoz, gyökeres fordulat következik be. Ez persze még távoli jövő, de a nemrégiben lezajlott moldovai parlamenti választások erről a jövőről szóltak. A Kreml minden lehetséges eszközt bevetett, hogy oroszbarát pártok kerüljenek hatalomra, és nem sajnálták az energiát erre a célra. Ezzel szemben Maia Sanduék jóval hatékonyabban léptek fel az orosz beavatkozás ellen, mint ahogyan tavaly ősszel Bukarestben a román elnökválasztás során tették. Mindkét választás – legyen szó Bukarestről vagy Kisinyovról – az EU-integráció melletti elköteleződést tükrözte, és egyben arra is utalt, hogy a két ország közös úton halad-e tovább a jövőben.
Maia Sandu pártja több mint ötven százalékkal nyert, tehát felhatalmazást kaptak arra, hogy akár egyedül is kormányozhatnak. Tanulságos viszont, hogy ennek ellenére Transznisztriában vagy Gagauziában nagy fölénnyel nyertek az oroszbarát pártok. Ezek szerint továbbra is indokolt az óvatosság, nem beszélve arról, hogy Putyinék most már drónokkal kóstolgatják Romániát is. Viszont a "hallgat és teszi a dolgát" stratégia mostanáig bevált. Más kérdés, hogy az az integrációpárti konszenzus, amely a román politikát jellemezte a kilencvenes és a kétezres években, újabban országon belül is megbomlott. A rendszerváltás utáni nacionalisták nem igazán kérdőjelezték meg az európai és euroatlanti csatlakozást, legfeljebb olyasmiket tettek hozzá, hogy "idegeneknek földet nem adunk". Viszont az újabban egyre erősödő, a közvélemény-kutatásokban is vezető mélyromán politikusok retorikája ugyanúgy EU-ellenes, mint a magyar kormányé, és bár Moldovát ők is magukénak szeretnék, közben az oroszokkal kokettálnak. Egyelőre sem Románia, sem Moldova nem váltott irányt, és remélnünk kell, hogy ez később is így lesz. Mindenképpen úgy tűnik, hogy a "hallgatag nemzetegyesítés" hatékonyabb, mint a harsány magyar-magyar ölelkezés, amivel csak az a baj, hogy "fenn az ernyő, nincsen kas".
Ahogy a választások időpontja egyre inkább közeleg, egyértelműen felerősödik a magyar kormánypárt EU-ellenes retorikája, valamint a nemzetállam melletti érvek hangoztatása. Ez azt jelzi, hogy ha ez a tendencia ténylegesen megvalósulna,
A nemzet talán egyesülhet Magyarország határain belül, de a szülőföldünkön való előrehaladásunk, ahogy egykor programként fogalmaztuk meg, csupán egy álom marad, ha nem teszünk érte.
Számunkra egyértelmű, hogy a legfontosabb érdekünk az, hogy ne legyenek határok közöttünk, és Magyarország és Románia soha ne kerüljön szembe egymással, még virtuálisan sem. Nem szégyen tanulmányozni a románok nemzetstratégiáját – hiszen ők már több mint egy évszázada ezt teszik. Javaslom, hogy mi is lépjünk előre a magunk módján. Az erdélyi magyar közösség és a moldovai románok helyzete kétségtelenül eltérő, de van egy közös vonásunk: mindkét fél számára a határok nélküli Európa nyújtja a legnagyobb lehetőséget a "nemzetegyesítésre". Moldova most újra választott, míg mi, erdélyiek már régen meghoztuk a döntésünket. Jelenleg sincs más választásunk. Az üzenet világos: nemcsak Brüsszelben, hanem Etelközben is azt hangsúlyozzák, hogy folytatnunk kell az utunkat. Jó lenne, ha ezt Budapesten is észrevennék.
