Természetesen! Íme egy egyedi változat a megadott témáról: "Az utolsó esély: a kihalás szélén álló fajok megóvása | Demokrata"

A cikk megosztásához kattintson ide, vagy másolja ki és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/magyarorszag/megmenteni-mielott-vegkepp-kihal-1064539/

Czéher György gyermekkora óta lelkesen foglalkozott az állatok világával, hiszen már fiatalon részt vett egy állatkerti szakkörben. Később a Magyar Biológiai Társaság tagjaként elmélyítette tudását a természet rejtelmeiben. Az amatőr természetbúvárkodás során szinte elkerülhetetlen volt, hogy 2010-ben egy barátja felkérje őt a panyolai szürkemarha-gulyája mellé, amely már akkoriban is romló állapotban volt. György aprólékos és alapos megközelítése révén szoros szakmai kapcsolatot alakított ki mentorai, Gera István, a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének akkori tenyésztésvezetője, valamint a fajtát az 1960-as években megmentő Bodó Imre professzor között. Bodó, aki két évvel ezelőtt hunyt el, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszékének kiemelkedő alakja volt, és tőlük György rengeteg értékes tudást és tapasztalatot szerzett.

Az 1950-es években a politikai döntések következtében a jelentős szürkemarha-állományt egy orosz fajtával, a kosztromai marhával kezdték keresztezni. A Hortobágyon azonban Bodó Imre és a hozzá tartozó gulyások, akik bátorságukkal és elkötelezettségükkel tűntek ki, nem követték az utasítást. Helyette titokban elrejtették a nádasokban a szürkemarha-bikákat, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez a török hódoltság idején történt. Így sikerült megőrizniük ezt az ősi fajtát – emlékeztet a közvélemény számára jórészt ismeretlen közelmúltra Czéher György.

A szürke marha és más őshonos haszonállatfajtáink génmegőrzésének koordinálása 2010-ben egy vidékfejlesztési minisztériumi döntés nyomán vette kezdetét, amely a Kisállattenyésztési Kutatóintézetet és a Génmegőrzési Koordinációs Központot (KÁTKI) bízta meg e feladatokkal. Az intézmény keretein belül különböző őshonos fajták szakértőiből álló tanácskozások alakultak ki, amelyek során egyértelművé vált, hogy a feladatkör bővítése elkerülhetetlen. A közös gondolkodás eredményeként, Czéher György és Balog Péter kutyatenyésztők kezdeményezésére, 2011-ben megrendezésre került a "Hagyományos haszonállataink az új évezredben" című konferencia. Az esemény előadói nem csupán átdolgozták, hanem tovább is fejlesztették az őshonos haszonállatfajták génvédelmi rendszerét. A fajtatiszta állományok megőrzését célzó génbanki és génvédelmi tevékenységeket korszerű elemekkel gazdagították, ezzel erősítve a jószágok hasznosítását és génmegőrzését szolgáló feladatköröket.

Dr. Gáspárdy András, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési és Genetikai Tanszékének vezetője javaslatára az elkönyvelt megőrzés, azaz az in libro conservatio, Czéher György ajánlására pedig a génmentés fogalmával tették teljesebbé a rendszert, mivel felismerték, hogy az őshonos haszonállataink megőrzésének eddigi gyakorlata nem veszi eléggé figyelembe a fajtásítások előtti viszonyokat.

A magyarság és a velünk élő népek ősi, parlagi tartású és tenyésztésű állományainak mintegy kétharmada soha nem lett fajtásítva, pedig kultúrtörténeti szerepük vitathatatlan, és a maguk idejében a legjobbak, világszerte elismertek voltak. Például ott van a korabeli Európa legjobb versenylovának számító Czindery ló, valamint a legkiválóbb kocsislónak tartott székely kisló. Emellett megemlíthetjük a neves szalontai sertést, amely a baconszalonna névadója, vagy a bakonyi és keverék fajtákat, mint például a bagun sertést. De nem feledkezhetünk meg a németalföldi templomi freskókon áldozati bárányként megjelenő sváb cikta juhról sem, továbbá a vándorló cigánykaravánok hűséges kutyájáról, a világ egyik legritkább kopasz munkakutyatípusáról, a sváb-magyar májzliról sem - sorolja Czéher György a jórészt feledésbe merült állatfajtákat.

Az eltűnt vagy kallódó őshonos, esetleg csak régen honosult, de mindenképpen hagyományos haszonállat-állományaink génmentésének alapegysége így a továbbiakban nem kizárólag a fajta lehet, hanem, ha ez kultúrtörténetileg vagy tenyésztési szempontból indokolt, akár egy-egy ősi állományra jellemző különleges tulajdonság génjét hordozó nem fajtásított állomány vagy esetleg egyetlen egyed is.

Célunk, hogy állami támogatással és felügyelettel megalapíthassunk egy tízfős szakértői csapatot, amelynek feladata az ősi állományok kultúrtörténetének alapos kutatása, a még létező leszármazottaik hatékony felkutatása, megmentése, vagy akár visszahonosítása. Emellett fontosnak tartjuk az oktatást és a népszerűsítést tangazdaságok keretein belül, valamint a köztenyésztésbe való integrálást a hosszú távú fenntartás érdekében. A hungarikumtörvény jelentős lépés, hiszen keretet biztosít örökségünk leltárba vételéhez és értékeléséhez, azonban sajnos nem kínál védelmet a veszélyeztetett állományok megóvására és megőrzésére. Bár elismeri az egyes fajták nemzeti értékét, a törvény nem terjed ki azok anyagi támogatására és állami biztosítására. Czéher György kiemeli, hogy a magyar állattenyésztési törvény gyenge pontja abban rejlik, hogy a nyugati jogszabályok mintájára készült, így a génbankként működő állományok intenzív, ipari jellegű tartását írja elő, komoly laborháttérrel. Ezzel szemben számos ősi haszonállatunk extenzív tartást igényel, hiszen ezek a fajták egy adott tájegység és gazdálkodási forma keretein belül fejlődtek ki, ami adja valódi értéküket.

Ezen a helyen a tenyésztés szakmai aspektusai mellett a kultúrtörténeti összefüggések is fontos szerepet kapnak. Az egyes tájegységek földrajzi sajátosságaihoz igazodó gazdálkodási formák egyedi jellemzőket hoznak létre, amelyek lényeges hatással vannak az autentikus állományok közötti eltérésekre.

Génmentési expedícióink során egy különleges felfedezést tettünk a Gyimesekben: rábukkantunk egy olyan lóra, amely télen kifehéredett szőrzetével tűnt ki. Ez a különös genetikai jelenség lehet a jégkorszak öröksége, azonban elképzelhető, hogy modern mutációról van szó. A kérdésre, hogy melyik lehetőség áll fenn, nem tudunk egyértelmű választ adni, de a jelenségnek van írásos bizonyítéka is a múltból. Az Állatorvostudományi Egyetem Tenyésztés és Tejtermelés című folyóiratában megjelent egy 1939-es cikk, amely arról számol be, hogy egy katonai célokra fenntartott ménes számára végrehajtott rekvirálás során egy hucul lovat azért nem vittek el a hadsereg kötelékébe, mert télen fehér színűvé vált. Mivel fehér lóra csak tisztek ülhettek, a hadsereg számára nem volt értelme ezeket a lovakat lefoglalni. Ez az eset jól mutatja, hogy a kultúra és a társadalmi normák milyen hatással vannak az egyes lótenyészetek sorsára - emeli ki Czéher György.

Ámde zavar van abban, hogy mit nevezünk, mit nevezhetünk fajtának. A modern állattenyésztés ugyanis például kutyaügyben csak a viktoriánus Angliában bevezetett törzskönyvezőmodell létjogosultságát ismeri el, noha addig is nagy gondossággal szelektáltak, tenyésztettek különböző kutyatípusokat, ezt igazolja, hogy jóval a fajtatiszta tenyésztés felfedezése előtt léteztek már agarász- és más egyesületek.

Ezért nehéz számos ősi haszonállatunk helyzete is, a mai felfogás ugyanis sokukat nem ismeri el önálló fajtaként.

A régi haszonállat-állományunk gazdagságáról csupán a Gáspárdy András által bevezetett elkönyvelt múlt, vagyis az in libro conservatio dokumentumai révén szerzünk tudomást. E kultúrtörténeti relikviák – legyenek azok szobrok, festmények, irodalmi emlékek vagy levéltári adatok – segítenek azonosítani az egyes fajtákat és azok földrajzi elhelyezkedését. Meglepő, de legalább száz különböző ló-, nyúl-, galamb-, szarvasmarha-, sertés- és egyéb fajtával büszkélkedhetünk, amelyek már feledésbe merültek. Az ismert lófajták között található a dunai és a pinkafői, valamint Parti Imre által rekonstruált impozáns turáni ló és a székely ló is. Emellett új kutyafajtánk, a sinka mellett, összesen 31 egykori kutyatípust is dokumentáltam, amelyek közül némelyik már kihalt, de másokat sikerülhet rekonstruálni vagy visszahonosítani. Ilyen például a kalibakutya, a kárpáti lajka, a baromfiőr eb, a fuvaroseb, a janicsárszelindek, az Esterházy szelindek és a magyar melák, hogy csak néhányat említsek – osztja meg tapasztalatait Czéher György.

A kiváló minőségű mangalica sajnálatos módon háttérbe szorította őshonos sertésfajtáinkat, mint például a zagorait, a rikést, a bakonyit, a túrmezeit, a rétit, az alföldit, a szalontait, a siskát, a hegyit, és még sok más fajtát. Jelenleg néhány ritka egyed még megtalálható külföldi állományokban. A mangalica is több változattal büszkélkedhet; a szőke mellett létezik fecskehasú, vörös, és a szerémségi fekete mangalica is. Régebben pedig a kisjenői fehér, a szabadkai fehér és az ordas fajták is jelen voltak, nem is beszélve a különböző keverékekről. Történelmi feljegyzések tanúsága szerint a XVII. század előtt a sertéseink nehezen hizlalható, gyors mozgású, hosszú lábú, vadas jellegű állatok voltak, amelyeket messze földre is könnyedén hajtottak. A legtöbbüket makkoltatták, de a vizes területeken, mint például a Bodrogközben vagy a Száva árterein, gyakran sulymot vagy gyékény gyöktörzsét fogyasztották.

Minden európai ország rendelkezik saját, egyedi állattenyésztési törvényeivel, vagy ha ez nem áll fenn, akkor is léteznek külön jogszabályok, amelyek az őshonos fajták tenyésztését szabályozzák. Ezzel szemben nálunk sajnos nem mutatkozik meg a kellő határozottság ebben a kérdésben. Célom, hogy kidolgozzak egy olyan jogszabálytervezetet, amely világosan meghatározza az érintett szereplők feladatait, beleértve az állam szerepét is.

Ma számos civil közösség szenvedélyből, szerelemből, elkötelezettségből, lokálpatriotizmusból foglalkozik egyes állatfajokkal, de nincs egy rendszerbe szervezett, laborháttérrel rendelkező munkacsoport, amiben együtt dolgozik a hatósági állatorvos, a nemzetközi jogász, a biológus, a néprajzos és így tovább, és komplex módon végig tudná vinni például a busa marha vagy a kárpáti borzderes visszahonosítását.

Czéher György kifejti, hogy a kutatási és nyomozási feladatoktól kezdve, a behozatal során elengedhetetlen szakszerű karanténkezelésen át, egészen a köztenyésztésbe való integrálásig rendkívül sokrétű tevékenységekre van szükség. Ezen folyamatokat intézményes keretek között kellene megszervezni, megfelelő anyagi forrásokkal támogatva, és szoros kapcsolatot kellene kialakítani az egyetemi képzésekkel.

Ha csak az évente a fiatal gazdák indulásának segítésére odaítélt 250 pályázati forrás tíz százalékát őshonos fajták visszahonosítására fordítanák, az tíz év alatt 250 próbálkozás lenne, és reális várakozás, hogy ebből 40-50 sikerrel járjon.

Az interdiszciplinaritás, vagyis a tudományok és szakterületek közötti együttműködés fontossága napjainkban egyre inkább előtérbe kerül. Czéher György megjegyzése szerint ez nem újkeletű gondolat, hiszen a múlt pásztorai valóban az interdiszciplinaritás élharcosai voltak. Ők olyan tájgazdálkodók voltak, akik komplex módon közelítették meg a munkájukat: nem csupán az állatok tenyésztésével foglalkoztak, hanem azok gyógyítására, valamint termékeik feldolgozására és kereskedelmére is ügyeltek. Ezen felül a régió zenei hagyományaival is foglalkoztak, így egyedülálló módon voltak tenyésztők, állatorvosok, élelmiszer-előállítók, szűcsök, közgazdászok, képzőművészek, zenészek és énekesek egy személyben. Ráadásul rendelkeztek azzal a tudással is, hogy az év különböző időszakaiban mely területeken érdemes legeltetni a jószágot. Ez a komplex tudás és a különböző szakterületek összefonódása ma is példaértékű lehet a tudományok határokon átívelő együttműködésében.

A mi általunk kidolgozott génmegőrzési modell alapját képezi az őshonos haszonállataink visszahozatala, amelyet a különböző tájegységek gazdagításával érhetünk el. Minden vármegyében skanzen-szerű környezetben folytatott tenyésztéssel célunk, hogy bemutassuk a helyi tenyésztési és tartási módszerek sokszínűségét a Porta Carpathica tangazdaság-hálózat keretein belül. E rendkívüli kincs pontos feltérképezése elengedhetetlen. Barátaimmal, Mayer Tamással, Gáspárdy Andrással, Balog Péterrel, Gera Istvánnal és Bogár Károllyal már elkezdtük ezt a fontos munkát, és tervezünk egy illusztrált könyvet is készíteni Pócz Dániel közreműködésével - zárja le a program összegzését Czéher György.