Négy évtized a death metal világában: Egy exkluzív beszélgetés a műfaj ikonikus alakjaival Az elmúlt négy évtized során a death metal nem csupán stílus, hanem egy igazi életforma lett a zene szerelmesei számára. A műfaj születésétől kezdve rengeteg zenek

Amikor az ember az extrém metál gazdag és sokszínű világában kezd el barangolni, szinte biztos, hogy a szakértők és a rajongók egyaránt egyetértenek abban, hogy nagyon kevés olyan aktív zenekar létezik, amelynek hatása olyan jelentős lenne, mint az Autopsyé. Ha mélyebbre ásunk, nyilvánvaló, hogy a kaliforniai együttes alapítója, Chris Reifert különleges zenei karriert tudhat maga mögött. Ő már a death metál hajnalán ott volt, hiszen ő dobolt a Death legendás debütáló albumán, a 1987-es Scream Bloody Gore-on. De ez csupán a kezdet volt: az általa még ugyanebben az évben létrehozott Autopsy mára igazi underground kultuszzenekarrá nőtte ki magát, és népszerűsége az extrém zene kedvelői között máig megmaradt.

Chris Reifert és az Autopsy múlt szombaton debütált Romániában, a bukaresti Quantic Clubban megrendezett Old Grave Fest keretein belül, ahol a fesztivál egyik fő attrakciójaként léptek színpadra. E jeles alkalom kapcsán lehetőségünk nyílt egy interjúra Chrisszel, aki meglepően közvetlen és jókedvű személyiség, ami valljuk be, meglepő lehet az Autopsy zenei univerzuma által sugallt brutalitás fényében. Érdemes megemlíteni, hogy a cím kissé félrevezető, hiszen az Autopsy munkássága nem csupán négy évtizedre nyúlik vissza, és a zenei stílusuk sem csupán a klasszikus death metal keretein belül értelmezhető. Ezt a sokszínűséget a beszélgetés során alaposabban is körbejárjuk.

- Sablonos kérdés, tudom, de egy jó kiindulópont: mik az első benyomásaid Romániáról? Tudtommal ez az első alkalom, hogy eljutottatok ide.

Ez valóban igaz, 38 év után először járunk itt. Mit is mondhatnék? Az első benyomás lenyűgöző, bár a város sokszínűségének csupán egy kis részét tapasztaltuk meg. Viszont elvittek minket ebbe a monumentális épületbe, a román parlamentbe... Hát, szavakat nehéz találni, hogy kifejezzem, milyen érzések fogtak el...

Tudtad, hogy a Népek Háza a Pentagon után a világ legnagyobb közigazgatási épületeinek rangsorában a második helyet foglalja el?

Ezt máig nem tudtam, viszont az idegenvezető elmondta, és kaptunk némi ízelítőt Románia történelméből is. Nagyon érdekes volt és abból, amit hallottam, nem volt valami egyszerű dolgotok itt a kommunizmus évtizedeiben. De ha már a benyomásaimról kérdeztél, azt feltétlenül ki akarom hangsúlyozni, hogy mindenki rendkívül kedves és segítőkész. Nagyon jól érezzük magunkat itt.

Szívesen mesélek a korai időkről, hiszen azok a pillanatok formálták meg a zenei identitásunkat. A nyolcvanas évek végén, amikor a metálzene világa robbanásszerűen fejlődött, mi is keresgéltük a hangzásunkat, de a nemzetközi influenciákhoz való hozzáférés igencsak korlátozott volt. Az, hogy olyan nehezen jutottunk hozzá a külföldi zenekarok anyagaihoz, hatalmas kihívást jelentett számunkra. Persze voltak kreatív megoldások, és a zenék néha elértek minket, de az útjuk sokszor rögös volt. Amikor először találkoztam az Autopsyval, az egy igazi véletlen volt, ami örökre megváltoztatta az életemet. Az ócskapiacon felfedezett Mental Funeral borítója azonnal megragadta a figyelmemet; valami különleges és misztikus érzés áradt belőle. Amint hazavittem és lejátszottam, egy új világ nyílt meg előttem – a mélység, a lassú zúzás, a zene intenzitása teljesen elvarázsolt. Számomra az Autopsy hangzása egy új dimenziót nyitott meg a death metalban. Ami a dobos-énekes kérdését illeti, az a korai idők sajátos sajátossága volt. Akkoriban a zenekarunkban nem volt annyi tag, így sokkal rugalmasabban kellett gondolkodnunk. Az éneklés és a dobolás összevonása egyfajta kényszermegoldás volt, de egyben egyedi lehetőség is, hogy a dalaink hangzását maximálisan kontrollálhassam. Az éneklés és a dobolás szinkronizálása nem volt mindig egyszerű, de ezáltal egyfajta különleges dinamikát hoztunk létre a zenénkben, ami sokak számára vonzóvá vált. Az intenzív időszak, amely a metál szcénában zajlott, valódi inspirációt adott, és számos emlékezetes pillanatot éltünk át együtt a zenekar tagjaival.

A kérdésedre a válasz igazán egyszerű: azért döntöttem úgy, hogy a dobolás mellett énekelni is fogok, mert nem találtunk olyan énekest, aki megfelelt volna az elképzeléseimnek. Meghallgattunk néhány jelöltet, de senki sem tudta visszaadni azt a hangzást és érzést, ami az autopsy zenei világában megfogalmazódott bennem. A zenekaron belül is próbálkoztunk, például Eric, a gitárosunk, egy időre átvette az éneklés terhét, de végül úgy döntött, hogy inkább a gitározásra koncentrál. A szükség és a körülmények tehát arra kényszerítettek, hogy én legyek az énekes a dobok mellett. Idővel pedig ez a felállás természetessé vált, és már nem is kerestünk másik énekest. Tudom, hogy ez a fajta felállás akkoriban is szokatlan volt, és valószínűleg ma is az. Bár van néhány zenekar, ahol hasonló jelenséggel találkozhatunk, összességében még mindig kevesen választják ezt az utat.

Valóban rendkívüli és szokatlan megoldás volt, de ezen túlmenően az a stílus, amit akkor teremtettetek, szintén meglehetősen egyedi volt. Ezt a mai napig elismeri a szakma, legyen szó zenekritikusokról vagy éppen zenésztársakról. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy számos, utánatok érkező zenekar az Autopsy munkásságát alapvetőnek tekinti a saját zenei irányvonaluk formálásában. Ezzel rengeteg embert inspiráltatok, és hatásotok máig érezhető.

A helyzet az, hogy valójában nem fedeztünk fel semmilyen újdonságot. Csak annyit akartunk, hogy a saját zenénket játszhassuk, és ehhez már léteztek azok a zenekarok, amelyek ránk hatottak. Nem mi voltunk az elsők, akik heavy metált, doom metált, death metált vagy grindcore-t játszottunk; mégis, valahogy sikerült egy sajátos ötvözetet kialakítanunk. De ezt nem tudatosan tettük, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. Úgy tekintek magunkra, mint egy láncszemre, amely összekapcsolja az előző és a következő láncszemeket, így részei vagyunk annak a színes és csodálatos világnak, amit heavy metálnak hívunk. Ezt a kifejezést mindig is kedveltem, sosem tartottam fontosnak, hogy számtalan címkét ragasszunk a zenére. Gondolj csak vissza: kezdetben senki sem beszélt death metálról, az is csak egy változata volt a heavy metálnak. Aztán valaki bedobta ezt a nevet, és a média felfedezte, így lett belőle egy külön műfaj. A többi alműfajról már nem is beszélve, én már régen elveszítettem a fonalat, ezért nálam a dolgok nagyon egyszerűek: van jó metálzene, amit szívesen hallgatok, és van rossz metálzene, amit viszont nem.

Ami a másokra gyakorolt hatásunkat illeti, itt is viszonylag egyszerű a képlet: egyrészt az nagyon jó dolog, ha valaki elismeri a teljesítményed és azt mondja, hogy figyelj, nagyon tetszik a zene, amit csinálsz. Aki zenészként azt mondja, hogy sose érdekelte, hogy valakinek is tetszenek-e a dolgai és csak a művészet kedvéért csinálja, az egyszerűen hazudik. Mi is szerettük volna, ha legalább öt-tíz ember szívesen meghallgatja a dolgainkat, mert ha nem, akkor végképp értelmetlen lett volna tovább folytatni ezt az egészet. Ezt leszámítva amúgy sosem állt szándékunkban hatással lenni bárkire is. Az, hogy ez végül így alakult, az külön örömre ad okot, de különösebben sosem foglakoztatott ez a része. Örülünk, hogy egy kis részben hozzájárulhattunk egyes emberek művészi kibontakozásához, ennyi és semmi több. Említettem, hogy ránk is sokan hatottak, tinédzserekként mindenféle kemény zenét igyekeztünk megszerezni, sok esetben még csak demófelvételekhez lehetett ilyen-olyan módon hozzájutni. Első körben volt a Slayer, amely akkor már egy népszerű bandának számított, de hallgattunk olyanokat, mint a Death, Master, Terrorizer, és persze, nem hiányozhat ebből a felsorolásból a Black Sabbath és mindazok a zenekarok, amelyek ebben a regiszterben végül a doom metál úttörőiként kerültek be a történelembe, mint például a Candlemass vagy a St. Vitus. Meg kell említeni ugyanakkor, hogy nem csak a kemény metál előadókat vadásztuk, hanem rendszeresen pörgettük a lemezjátszón Frank Zappa, Alice Cooper, a Cream és más hasonló legendás zenészek albumait. Szóval az Autopsy megalakulásakor volt, ahonnan meríteni, még ha alapvetően egy markáns és agresszív zenei irányba is mozdultunk el.

Az Autopsy zenéje valóban a brutális agresszió és a sötét, horrorisztikus témák világába vezet bennünket, ahol a lemezborítók vizuális hatása még inkább fokozza ezt a sokkoló élményt. Érdekes, hogy valaki az utcán megállított és kritikát fogalmazott meg a szövegeid kapcsán; ez is mutatja, hogy a művészet mennyire képes provokálni és megosztani a közönséget. A brutális, véres horrorsztorik forrása talán a saját belső küzdelmekből, a társadalom sötét oldalának felfedezéseiből, vagy egyszerűen a horror műfaj iránti szenvedélyből fakad. Ezek a történetek nem csupán rémisztő képek, hanem mélyebb társadalmi és pszichológiai kérdéseket is tükröznek, amelyekkel mindannyian szembenézünk.

Tényleg, jól értetted, hogy voltak olyan esetek, amikor a dalszövegek miatt felelősségre vonták a zenekarokat. Számomra fontos, hogy minden együttes megtalálja a saját egyedi hangzását. Mi kezdetben a zenénkben nyilvánítottuk ki ezt a különlegességet, hiszen egyértelmű volt számunkra, hogy intenzív, brutális zenét szeretnénk játszani. Ehhez pedig elengedhetetlenek voltak olyan témák, amelyek összhangban állnak ezzel a zenei irányzattal. Te mit gondolsz, miről kellett volna énekelnünk? A politikai eseményekről? Vagy arról, hogy apám sosem értett meg, és emiatt kellett volna sajnálkoznom? Ezek a gondolatok nem lettek volna hitelesek a mi koncepciónkhoz, ezért alakult ki egy olyan szövegvilág, ami viszonylag gyorsan a zenekarunk védjegyévé vált. Számomra ez a stílus már eleve adott volt, hiszen a korai Death munkásságában is megfigyelhető a horror tematikája. Ezen kívül, a nyolcvanas években Erickel rengeteg horrorfilmet néztünk, amikor a műfaj igazán virágzott. Ráadásul a valóságban is sokszor megjelentek szörnyűségek, gondoljunk csak a hírhedt amerikai sorozatgyilkosokra, de sok más beteg dolog is foglalkoztatta a médiát. Ezekből a témákból bőségesen tudtunk meríteni, bár mindig ügyeltünk arra, hogy ez a művészet és a fikció szintjén maradjon.

- A halál… Az életem egyik legnagyobb szomorúsága, hogy sosem volt alkalmam élőben hallani a legendás Chuck Schuldinert játszani. Most viszont szeretném megragadni az alkalmat, és megkérdezni tőled – hiszen te doboltál azon a mára már zenei mérföldkővé vált Scream Bloody Gore című első Death-albumon –, hogy milyen emlékek élnek benned azokról az időkről, amikor közösen indítottátok el azt a mozgalmat, amit ma már death metal néven ismerünk?

- Akkoriban feltétlenül be akartam szállni egy együttesbe és vadásztam a lehetséges opciókat. Volt egy haverinám, aki a középsuli rádiójában volt DJ és egy metálműsort vezetett. Ő szólt, hogy van egy fickó, aki zenésztársakat keres és lefirkált egy nevet és egy telefonszámot egy papírlapra. Amikor megláttam, hogy kiről van szó, azt hittem, hogy csupán a név azonos, ugyanis én akkor már ismertem a Death-et különböző fanzinekből, sőt, az első akkoriban beszerezhető demójuk is megvolt, tehát rajongónak számítottam. Viszont tényleg nem gondoltam, hogy ugyanarról a zenekarról van szó, pontosabban, mint utólag kiderült, semmilyen zenekarról nem volt szó, ugyanis Chuck, amikor feladta a zenésztársakra vonatkozó hirdetést, egyedül volt a zenekarban, amivel viszont nagy tervei voltak. Ez akkor vált világossá számomra is, amikor végül felhívtam telefonon és hosszú ideig dumáltunk, többnyire a zenéről. Igyekeztem meggyőzően adni a jól tájékozott, bennfentes metálrajongót, csak úgy dobálóztam a bandanevekkel - Kreator, Bathory meg még a fene tudja mi minden -, mert eltökélt szándékom volt, hogy jó benyomást tegyek rá és bekerüljek az együttesébe. Ez végül sikerült, de még mindig ott volt két jelentős probléma: az egyik a fizikai távolság, Chuck Floridában élt, én Kaliforniában laktam, ezen felül mindössze 17 éves suhancként attól tartottam, hogy amikor elmondom neki az életkoromat, el fog hajtani a francba. Hatalmas volt a meglepetésem, amikor erre azt mondta, hogy nem tragédia, mert ő is csak 19 éves, ez pedig nem egy akkora korkülönbség, hogy gondot okozzon. Leesett az állam, mert sokkal idősebbnek gondoltam, hisz már jelentős hírnévre tett szert, ott szerepelt egy csomó magazinban, nagyon sok helyen fennforgott a neve. Aztán végül találkoztunk és elkezdtünk zenélni és viszonylag hamar összerázódtunk. Így lettem a Death dobosa és ért az a megtiszteltetés, hogy a korai anyagokon játszhattam. Chuck Schuldiner fiatal kora ellenére egy zseni volt, ez már akkor is látszott, a későbbi dolgairól nem is beszélve, és inkább ne is gondoljunk bele abba, hogy még mi mindent tett volna le az asztalra, ha nem távozik idejekorán.

Még egy utolsó kérdés a nyolcvanas évekről, és ígérem, leteszem a nosztalgiafakultat: éppen most, a korábban említettek fényében, teljesen meg voltam győződve arról, hogy floridai származású vagy. Aztán olvastam, hogy valójában Kaliforniában láttad meg a napvilágot, és ott is nőttél fel, méghozzá a híres Bay Area környékén, ahol a zenei szcéna éppen akkor kezdett világhódító útra lépni. Kérlek, mesélj erről a különleges időszakról...

Hú, hát tényleg felejthetetlen évek voltak, az biztos! A tinédzserkorom közepén hatalmas zűrzavar és pezsgés övezte a mindennapjaimat, és akkoriban fel sem fogtam, hogy valójában a történelem egy fontos szakaszában járok. 1982-ben, 13 évesen kezdtem el felfedezni a koncertvilágot, és a mai napig élénken él bennem az emlék, amikor először láttam élőben a legendás Iron Maident és a Saxont. Akkoriban ez hatalmas eseménynek számított, hiszen a heavy metal úttörőiről volt szó! A kis klubbok szaporodtak, és ha valaki elindult az Oakland-San Francisco-Berkeley háromszögben, garantáltan belebotlott egy metálbuliba. Emlékszem, volt egy alkalom, amikor a Slayer és az Exodus közös koncertjére mentünk, és a belépő mindössze öt dollár volt - ma már ez elképzelhetetlen! Azóta sok minden megváltozott, a legtöbb régi klub már bezárt, és az öt dolláros belépők is a múlté. De akkoriban mindenki ott volt, akinek valamilyen módon köze volt a metálzene történetéhez: a W.A.S.P., a Venom, a Metallica, és sorolhatnám reggelig. A mi generációnk volt, akiknek még nem volt jogosítványa, így mindig kalandos volt eljutni a koncertekre. Volt, amikor anyám vitt ki a vonathoz vagy a buszhoz, hogy elérjem a Friscót, de a legemlékezetesebb élményem az volt, amikor a Ruthie's Inn nevű klubba mentünk, amit a thrash metal inkubátoraként emlegettek. Ha jól emlékszem, aznap a Slayer, az Exodus és a Possessed lépett fel. Sikerült szereznünk egy havert, aki már 16 éves volt és jogsival rendelkezett, így az apja régi Ford Mustangjával fuvarozott el minket a koncertre. Persze, az nem volt éppen ideális, hogy tíz gyerek zsúfolódott be a kocsiba - tudod, mekkora egy Mustang! Én is csak egy vékonydongájú kölyök voltam, így a hátsó ülésen feküdtem keresztben a többieken, volt, aki a csomagtartóban utazott. Képzeld el, mennyire beleéltük magunkat ebbe az egészbe! Ez az időszak máig meghatározó az életemben, és mély nyomot hagyott a személyiségemen.

Lassan-lassan elérjük a jelenkor küszöbét, de ahhoz, hogy igazán megértsük a folyamatot, szükség van egy rövid visszatekintésre a múltba. Sokáig töprengtem, de nem jutott eszembe egyetlen olyan zenekar sem, amely a kezdetektől fogva közel négy évtizeden át hű maradt volna ugyanahhoz a kiadóhoz. E szempontból az Autopsy és a Peaceville Records kapcsolata valóban egyedülálló...

Természetesen, itt van egy egyedibb változat: - Igen, itt kezdtük el a pályafutásunkat, és azóta is velük tartunk. Szinte együtt nőttünk fel, hiszen a Peaceville talán egy évvel előttünk alakult, és mi voltunk az egyik első metálzenekar, akik szerződést kaptak tőlük. Ráadásul Jeff Walker a Carcassból ajánlott minket nekik, és ők azonnal rábólintottak, annak ellenére, hogy csupán egy alap demót tudtunk bemutatni. Mi sem tétováztunk sokáig, azonnal aláírtunk, és valahogy az első pillanattól kezdve minden zökkenőmentesen működött. Sem akkor, sem most nem nehezedik ránk nyomás; nincs elvárás, hogy meghatározott időközönként nagylemezt készítsünk, vagy világ körüli turnékat szervezzünk a profit érdekében. Egyszerűen teret adnak nekünk, hogy a saját tempónkban haladjunk, és ha szükség van rá, minden lehetséges módon támogatják a munkánkat. Így kellene működnie mindenütt, de sajnos a valóság gyakran más. Mi viszont szerencsések vagyunk ezen a téren, és ezért hálásak vagyunk.

Örömmel hallom, hogy a lemezkészítés témája felmerült! Az Autopsy történetében, miután 1995-ben egy hosszabb szünet következett, az újjáalakulás óta igazán aktívak vagyunk. Persze volt egy időszak, amikor hét év telt el két nagylemez között, de ezen kívül igyekszünk kétévente új anyaggal előállni, ami figyelembe véve, hogy mindannyian számos mellékprojektben is részt veszünk, igazán figyelemre méltó teljesítmény. A titok a munkamódszerünkben rejlik: alaposan megtervezzük a kreatív folyamatokat, és mindenki hozzájárul a maga ötleteivel. Így, amikor nekiállunk egy új album készítésének, már van egy szilárd alapunk, amire építkezhetünk. Az „Ashes, Organs, Blood and Crypts” esetében is egy szisztematikus megközelítést alkalmaztunk, aminek köszönhetően sikerült egy olyan komplex anyagot létrehozni, ami hűen tükrözi a zenekar szellemét és fejlődését.

Jelenleg egy kényszerszünetet kellett beiktatnunk a lemezkészítés folyamatába. A legutóbbi album, amiről beszéltél, 2023-ban került a boltok polcaira. Az év elején vállműtéten estem át, mert a folyamatos dobolás nem kíméli a testet, és ezt nem lehet büntetlenül folytatni. A ma esti koncert után hazautazunk, és Eric következik a műtét sorában. De amint ezen túlestünk, mindenképpen belevágunk a munkába, hiszen áprilisig nem tervezünk koncertet, akkor viszont New Yorkban lépnénk fel, ha minden a tervek szerint alakul. A munkamódszereink évtizedek alatt egyfajta rutint alakítottak ki számunkra. A folyamat elején mindenki külön-külön dolgozik a saját ötletein, majd ezeket a próbateremben összeillesztjük, ahol már körvonalazódik az új anyag. Az igazság az, hogy bizonyos értelemben kényszerhelyzetben vagyunk, mivel nincs otthoni stúdiónk, ahol huzamosabb ideig tudnánk egy-egy témán dolgozni. A stúdiózás költséges, így igyekszünk már előre kidolgozott anyaggal bemenni, hogy ne töltsünk ott több időt, mint amennyire szükség van.

A zeneipar az utóbbi években radikális változásokon esett át. De hogyan találhatja meg a helyét egy olyan zenekar, amely soha nem tapasztalta meg a mainstream világ csillogását? A túlélés kulcsa ma már nem csupán a slágerek írásában rejlik, hanem az önálló identitás kialakításában, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartásban és a digitális platformok kreatív kihasználásában. Az alternatív hangzású együttesek számára a közönség elérése és a rajongói bázis építése a közösségi média erejével, valamint az élő fellépések és egyedi tartalmak révén valósulhat meg. A titok a kitartásban és az innovációban rejlik, amely lehetővé teszi, hogy a művészek felfedezzék saját útjukat a zene világában.

Ehhez kicsit őrültnek kell lenni. A metál műfaj mindig is underground volt, sosem volt benne igazán pénz. Aki akár a nyolcvanas-kilencvenes években, akár most azt gondolja, hogy ebből meggazdagodhat, nagyot téved. Viszont mi mindig is úgy voltunk ezzel, hogy addig csináljuk, amíg van igény erre és jól érezzük magunkat. A jelek szerint még működik a dolog, az emberek eljárnak a koncertjeinkre, megveszik a lemezeinket is, sőt, most már a streaming szolgáltatók is fizetnek valamennyit a zenekaroknak, ami nagyon jó dolog. De ebből meggazdagodni nem fogunk, igaz, sose terveztük. Mit mondhatnék? Amíg ti kíváncsiak vagytok ránk, addig mi itt leszünk. Végeredményben erről szól és szólt mindig is a heavy metál.