Parászka Boróka "Száz év határ" című művében a történelmi és kulturális határok dinamikus viszonyát vizsgálja. A könyvben a múlt és a jelen találkozása, az identitás keresése és a határok átlépésének élményei elevenednek meg. Boróka szövegei érzékletesen
A keleti peremvidék schengeni csatlakozása előtt valószínűleg a Schengen-zónán belül számos kihívásra kell számítani. A migrációs feszültségek, a tagállamok közötti ellentétek és a növekvő nacionalista retorika mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a határok újra zárva maradjanak. Az uniós országok közötti együttműködés hiánya és a közös politikai akarat gyengesége gátat szabhat a szabad mozgás elvének, amelyet a Schengen-zóna alapvetően képvisel. A jövőbeli fejlemények így nemcsak a keleti államok integrációját befolyásolják, hanem az egész unió stabilitását és kohézióját is.
Ezzel a korlátozással nőtt fel számos generáció a magyar-román határvidékén. Egyetlen mondatban sűrűsödik össze a történelem, a tapasztalatok súlya, a keménység és a féltő szeretet. Az a város, az a falu, az a tér, amelyet otthonunknak nevezünk, hirtelen és érthetetlen módon véget ér. Hiába folytatnánk az utunkat, a választás nem a mi kezünkben van. Ennyi marad az országból, ennyi az otthon, ami a miénk. Aki pedig áthágja ezt a szabályt, az kockáztatja az életét.
Az elmúlt több mint egy évszázad alatt öt generáció nőtt fel ezen a fokozatosan súlyosbodó tapasztalaton. A második világháború utáni Európában ez a terület vált a legvéresebb határzónává. Itt hermetikusan záródó akadályok torlaszolták el az utakat, kettévágták a településeket, és használhatatlanná tették a vasútvonalakat. A térség, Kelet-Magyarország és Nyugat-Románia, kísérteties vidékekké alakult. Ma sem tudjuk pontosan, hány ember, aki Nyugat felé próbált menekülni - a határt átlépni kívánó - esett áldozatul a lövéseknek, kínzásoknak és gyilkosságoknak a hetvenes-nyolcvanas évek során. Az 1980-as évek második felében évi több száz eltűnt vagy halott emberről érkeztek hírek. Hivatalos, pontos statisztika sosem készült az esetek számáról.
A rendszerváltás korában bekövetkezett határlazítás fokozatosan alakította át a tájat. Az emberek tömegei tapasztalták meg, hogy az utak nem állnak meg a határoknál, hanem egy másik ország kapujába vezetnek. 1990 elején, a demokratikus átalakulás lelkesedése közepette, a vasúti szerelvényeket még mindig fegyveres katonák őrizték, és a csomagellenőrzés puskatusok árnyékában zajlott. Az első évtizedben, amikor az elvileg szabad átjárás ígérete lebegte a levegőben, a határokon órákon át kígyózó sorok várakoztak az emberekre. A határőrök szigorúan vizsgálták az útleveleket, keresve a jeleit annak, hogy az utazók nem maradtak-e túl sokáig a szomszédos országban. A határátkelőknél sokan, a „pecsételők” néven ismert csoportokba verődve, csak azért álltak sorba, hogy hitelesíthessék, időben elhagyták az országot – hogy aztán újra visszatérhessenek a jól ismert tájakra.
Magyarország és Románia uniós csatlakozása számos változást hozott magával. Az adminisztrációs folyamatok egyszerűsödtek, a bürokrácia terhei mérséklődtek, és a hatósági ellenőrzések is kevésbé váltak zavaróvá. A sorok nemcsak rövidebbek lettek, hanem az ügyintézés is gördülékenyebbé vált, ami hozzájárult a mindennapi élet könnyebbé tételéhez.
A Trianon utáni negyedik generációnak adatott meg az a felemelő lehetőség, hogy büszkén, egyenes háttal és felemelt fejjel léphet át a határon, nem úgy, mint akiknek a határőrök bármikor, bármilyen ürüggyel keresztbe tehetnek, vagy zaklathatják őket.
Bele lehet-e szokni a szabad európai állampolgárság nyújtotta életformába? Talán majd az ötödik vagy hatodik nemzedéknek sikerül. Azok, akiknek a határokat átlépő rokonai és barátai még a határőrök golyóinak áldozatául estek, és akik puskatusok árnyékában, remegő kézzel adták át az útlevelüket a "pecsételőknek", mindörökké magukkal hordozzák a határ érzését, még ha a fizikai határvonalak már eltűntek is a térképről.
