Antal Imre nyugdíjazása mély nyomot hagyott benne, hiszen a híres tévés pályafutása a ragyogó sikerek után váratlan tragédiák sorozatával zárult. Élete egy olyan történet, amelyben a csillogás és a sötétség kéz a kézben jártak.

Antal Imre a magyar televíziózás történetének egyik legmeghatározóbb személyiségeként vonult be a köztudatba.

Ezer meg ezer arca volt. S mi, átlagemberek, csodáltuk a műveltségét, hogy hét nyelven beszél, hogy zongoraművészként is sikeres lehetne, és hogy valójában ugyanolyan kisember, mint mi. Antal Imre különleges alakja a honi kultúrtörténelemnek. Július 31-én lenne 90 esztendős.

Antal Imre története egy különös és megindító mese, amely a zene és a sors találkozásáról szól. Pedagógus szülei az orvosi pályát szánták neki, ám egy lelkes zongoratanárnő felfedezte a fiúban rejlő zenei tehetséget, és meggyőzte a családot, hogy érdemes lenne a zene irányába terelni őt. A törékeny, gyakran betegeskedő kisfiú, akit külföldre is elvittek gyógykezelésre, végül a zeneakadémia falai között találta magát. Ott olyan ügyesen bánt a billentyűkkel, hogy rábíztak egy nyolcéves, szintén tehetséges fiúcskát, hogy tanítsa meg zongorázni. Ő nem más volt, mint Presser Gábor. Ez csupán egy fejezet Antal Imre rendkívüli életének történetéből. Bár sokan azt mondhatnák, hogy az ő pályafutása a sikerek sorozataként íródott, a végkimenetele... nos, azt finoman szólva is tragikusnak nevezhetjük. Az élet nem volt irgalmas hozzá: egyre súlyosabb betegségek, magány, kiszolgáltatottság, alkohol, és rossz társaság ölelték körül. Ezen zseniális tehetség aligha érdemelte meg ezt a sorscsapást. A zene világában elért magasságai ellenére az élet végül kegyetlenül elvett tőle mindent, amit szeretett.

Imruska 2008-ban távozott az élők sorából, és azóta már 17 év telt el, de a róla való beszéd még mindig nehezemre esik. Ő volt az, aki igazán felfedezett engem. Emlékszem, amikor Kaposváron járt egy fellépés keretében, én pedig népművelőként dolgoztam ott. Amikor szükség volt valakire, aki felkonferálja őt, rám esett a választás. Igyekeztem szellemes és laza lenni, és ő azt mondta, hogy ez a pálya nekem való.

Ihos József, a közkedvelt humorista, nosztalgiázott a 72 éves korában elhunyt Antal Imrére, felidézve a közös emlékeket és a nevetés pillanatait, amelyek örökre megmaradnak szívében.

- Később, a fővárosban már együtt dolgozhattunk, és én rengeteg konferansziét, szöveget írtam neki. Egyszer egy ilyen felkérés során belecsempésztem a tűzrendészeti szabályzat dögunalmas részleteit is, hátha nem veszi észre. Látom magam előtt az arcát, ahogy később a kávét kortyolgatva azt mondja, Józsikám, elolvastam, nem rossz ez, de a közepe, amikor a tűzről van szó, eléggé unalmas. Különleges ember volt. Egyszer Csíkszeredáról együtt jöttünk haza, és ő az út során végig vicceket mesélt. Fogtam a kormányt, rázott a röhögés, de Imruska csak nyomta és nyomta, mindig újabb viccekkel előrukkolva. Élmény volt vele, mellette dolgozni - tette hozzá Ihos, majd a szomorú utolsó éveket is felidézte.

- Aztán amikor egyszer csak eltűnt és egyre betegebb lett, megpróbáltunk összefogni, hogy segítsünk. Aligha tudja ezt bárki is, de a 2006-os tévéostrom miatt nem készült el és nem került képernyőre az Imruska megsegítésére készült szórakoztató műsor. Aztán amikor később jobban lett, átigazolt az RTL-hez. A történet vége drámai, és ma is felkavar mindaz, ami Imruskával történt. Egy Erika nevű álmenedzser bukkant fel az akkor már súlyosan beteg barátom mellett, és nekem úgy kellett kinyomoznom, hogy hová vitte Irmuskát. Amikor megtaláltam egy vidéki egészségügyi intézményben, titokban bemikrofonozva beszéltem vele, és így tudta meg a közvélemény, milyen állapotban is van. Tragédia volt a javából, amiként az is hogy mennyire elhagyta magát. Törzshelyén, a Piroska csárdában annyit ivott, hogy mentő vitt el onnan. Úgy érzem, amikor abbahagyta a munkát, lekerült a képernyőről, már sehol nem talált megnyugvást. Talán csak a temetőben, ahová az imádott édesanyja hamvaival együtt temették el - idézte fel a humorista.

A legendás televíziós alak mind a szó szerinti, mind a metaforikus értelemben felbukkant a hangszerek világában, és a szerepek sokszínűségével mindig képes volt megérinteni a közönséget. Még ha a Szeszélyes évszakok, a kedvenc műsora, azóta már kapott is vegyes visszajelzéseket, a hatása vitathatatlan. Antal Imre számára az édesanyja 1988-as elvesztése mély fájdalomként maradt meg, akinek hamvait a Damjanich utcai otthonában őrizte. Ezenkívül az is komoly sokk volt számára, amikor az újságokból értesült arról, hogy nyugdíjazták.

- Már sokszor beszéltem erről, de én egyáltalán nem szeretem a vicceket. Ám volt egy ember, aki úgy, de úgy tudott viccet mesélni, hogy valóban megnevettetett. Mert olyan volt az egyénisége és a stílusa. Antal Imre volt ez, akivel évtizedekig lehettem munkakapcsolatban, és akit mindig is nagyra tartottam - mondta Gálvölgyi János. - Mindenki szerette őt, és ez most nem valamiféle udvarias közhely. Imruskának becézték, és ő sokáig valóban gyermeki lelkülettel figyelhette a világot, s talán ezért is volt számára feldolgozhatatlan tragédia az édesanyja halála. Volt egy Bongó című televíziós műsor, amelynek Antal Imre és Kudlik Júlia volt a műsorvezető párosa. Olykor láttam ezt az adást, és Imrének még ez is jól állt, ez a szerencsejáték show, mert hihetetlen agya volt. Hogy aztán az élete utolsó szakasza miért és hogyan alakult úgy, tele tragédiával, azt ennyi év távlatából is nehéz megválaszolni. Antal Imre valóban többet érdemelt volna a sorstól...