Az NGM válasza: a magyar adórendszer stabilan működik és jól állja a sarat.

Az Európai Bizottság nemrégiben közzétette Részletes Jelentését, amely egy kétoldalas keretes írásban foglalja össze a brüsszeli intézmény a magyar adórendszerrel kapcsolatos észrevételeit. Habár sok kritikát már korábban is megfogalmaztak, az anyag tömören rendszerezi azokat a gyakran ismételt kifogásokat, amelyek a Bizottság dokumentumaiban rendre felbukkannak – és ezeket a szakminisztérium érvei általában figyelmen kívül maradnak. A magyar adórendszer egyértelműen a családok megerősítésére, a gyermekvállalás ösztönzésére és a munkavállalás előmozdítására összpontosít, miközben a munka helyett inkább a fogyasztást adóztatja. A kormány szándéka, hogy ezt a rendszert még inkább megerősítse, és Magyarország forrásait továbbra is a magyar családok és vállalkozások támogatására fordítsa. Az ország legnagyobb adócsökkentési programja révén a családi adókedvezmény összege megduplázódik, és az SZJA-mentesség kiterjed a háromgyermekes édesanyákra, majd fokozatosan a kétgyermekesekre is.

A cikk a szerzők egyéni nézőpontjait tükrözi, és nem feltétlenül tükrözi a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Ha szeretne hozzászólni a témához, kérjük, írjon nekünk a [email protected] e-mail címre.

Az alábbiakban bemutatjuk Gerlaki Bence írását, aki a Nemzetgazdasági Minisztérium Adóügyekért, Fogyasztóvédelemért és Kereskedelemért felelős Államtitkára, valamint Nobilis Benedek, a minisztérium Adópolitikai és Adótervezési Főosztályának vezetője.

Tekintettel arra, hogy a Bizottság által benyújtott dokumentum nem foglalkozik a korábbi szakmai kritikákkal, sem azok cáfolataival, az alábbiakban szeretnénk megosztani véleményünket a benne található lényeges megállapításokkal kapcsolatban.

A Bizottság anyaga problémaként azonosítja, hogy a GDP-arányos adóelvonások 2016 óta a GDP 39 százalékáról annak 35 százalékára csökkentek.

A csökkenés ténye vitathatatlan, és véleményünk szerint ez egy pozitív irányú fejlődés, hiszen ezzel több forrás marad a magyar családok és vállalkozások zsebében. Korábban a magyar adóelvonás szintje markánsan kiemelkedett a régiós átlagból. Noha az EU-s átlaghoz viszonyítva nem volt jelentős eltérés, fontos figyelembe venni az országunk relatív fejlettségét. A régió gazdaságai a struktúrájuk, a gyengébb adómorál és a felzárkózáshoz szükséges komoly beruházási igények miatt alacsonyabb adóelvonást tudtak megengedni maguknak, mint a fejlettebb nyugat-európai országok.

A korábbi, kiugró elvonási szint elsősorban a munkajövedelmek aránytalanul magas terheltetésére vezethető vissza, ami döntően hozzájárult a mutató csökkenéséhez is. 2009-ben a magyar átlagbér adóterhelése Belgiumot követően a második legmagasabb volt az EU-tagállamok között. Még 2016-ban is a harmadik helyen állt, annak ellenére, hogy már jelentős csökkentések történtek addigra. Az ezt követően bevezetett fokozatos adócsökkentéseknek hála, mára már az EU átlagos adóterhelésének középmezőnyébe kerültünk.

A Bizottság anyaga szerint a vizsgált időszakban az adóelvonás csökkenéséhez vezetett a GDP-arányos adóalapok alakulása is. A tényleges adóalapok ugyanakkor ezekben az években mind a munkajövedelmek, mind az áfa esetében számottevően nőttek a GDP arányában. Az ellentmondás oka, hogy a Bizottság elemzése nem az adók alapjából, hanem a nemzeti számlák GDP-arányos fogyasztási és munkajövedelem-adataiból indul ki. Ezek ugyanakkor a becsült szürke jövedelmeket is tartalmazzák, míg a kérdéses időszakban a magyar gazdaság jelentős mértékben fehéredett.

Érdekesség egyébként, hogy míg a nemzeti számla adatokban a GDP-arányos munkaerő-költségek (bérhányad) 2010-2023-as időszakban látott csökkenése elsősorban a nem pénzügyi vállalatoknál látható folyamatokhoz köthető, a vállalatok eredménykimutatási adataiból úgy látjuk, hogy a bevallott hozzáadott érték és a bevallott bértömeg hányadosa inkább emelkedett. A nemzeti számlákban megjelenő bérhányad-csökkenés így vélhetően elsősorban a szürkegazdaság mértékére vonatkozó - számos bizonytalansági elemet is tartalmazó - becslésekre vezethető vissza.

A szövegben megjelenő kritikus hangvétel rávilágít a fogyasztási adók viszonylag magas arányára és a közvetlen adók alacsonyabb súlyára az adóbevételek között. Ez a struktúra azonban a magyar adórendszer egyik versenyképességet növelő előnyét képezi, mivel a szakértők általában a fogyasztási adókat kedvezőbbnek tartják a jövedelemadóknál. Ezeknek az adóknak az egyik jelentős előnye, hogy a termelés helyett a fogyasztás alapján történik az adóztatás, így a magyar gyártók versenyképessége nem csorbul a külföldi riválisokkal szemben. Továbbá, a fogyasztási adók nem gátolják a beruházásokat olyan mértékben, mint a közvetlen adók, hiszen a vállalatok által a fejlesztésekre és új eszközökre költött források vagy azonnal csökkentik az adóalapot (például az áfa esetében), vagy egyáltalán nem kerülnek be az adószámításba (mint az egyfázisú fogyasztási adók, például a jövedéki adó esetében). Таким образом, a rendszer kedvező környezetet teremt a gazdasági növekedés számára.

Bár a Bizottság dokumentuma nem tér ki rá, az utóbbi időszakban többször is felvetődött, hogy az áfa-bevételek gazdasági ciklusra gyakorolt érzékenysége erősebb, ami a költségvetési bevételek stabilitását veszélyezteti. Fontos megjegyezni, hogy ez az állítás csupán a munkajövedelmet terhelő adókhoz viszonyítva állja meg a helyét. A legjelentősebb adónemek között a nyereségadók bizonyulnak a leginkább prociklikusnak, így ha az irányukba történne elmozdulás, az tovább fokozhatná a költségvetési tervezés körüli bizonytalanságot.

A Bizottság elemzése ugyanakkor éppen ezt javasolja: véleményük szerint a GDP-arányos adóbevételek növelését szolgálhatná az Uniós viszonylatban alacsony 9 százalékos társasági adó mértékének növelése. Ezt azonban növekedési szempontból is elhibázott döntésnek tartanánk. A társasági adó ugyanis az üzleti környezet szempontjából talán a legmeghatározóbb adónem, hiszen ez befolyásolja leginkább a beruházások várható megtérülését és így a vállalkozások fejlesztési döntéseit is. Nem véletlen az sem, hogy az adómértékek globális csökkenésének trendjét megállítani hivatott globális minimumadó-rendszert a legnagyobb globális gazdasági erőközpontok - az EU-n kívül - máig sem vezették be, sőt az Egyesült Államok nemrégiben ellenlépéseket helyezett kilátásba ezek kapcsán. Talán az sem véletlen, hogy a legújabb hírek szerint Németország is a nyereségadók csökkentésében és a beruházásokat ösztönző adókedvezmények bevezetésében látja a gazdaság dinamizálásának kulcsát: a gazdaság fellendítése érdekében a német kormány 2029-ig 46 milliárd eurós tao-kedvezmény csomagot akar elfogadtatni a nyár folyamán, aminek fontos eleme lenne, hogy a jelenlegi 15 százalékos szintről több lépcsőben 10 százalékra csökkentenék az adó mértékét.

Kétséges, hogy az adókulcs emelése valóban jelentős többletbevételt hozna a költségvetés számára. A nyereségadók bevételi potenciálja a legtöbb országban - néhány adóparadicsomot leszámítva - messze elmarad a fogyasztási adók és a munkabéreket terhelő adók mögött. Ráadásul ennek a potenciálnak a mértékét a gazdaság tőkeellátottsága is jelentősen befolyásolja. Az adók emelése így csupán a munkabéreket érintő adók csökkentéséből származó bevételek töredékének kompenzálására lenne elegendő, különösen, ha figyelembe vesszük a vállalkozások várható reakcióit is.

Ezek a reakciók azonban még tovább rontják a képet. A korábbi, 19 százalékos adókulcs mellett ugyanis megfigyelhető volt, hogy a vállalkozások nagyobb mértékben éltek az adóalapok más országokba való "kitervezését" szolgáló eszközökkel. Így - az egyedi hatásokkal korrigálva - a GDP arányában Magyarországnak a 9 százalékos társasági adóból is hasonló mértékű bevétele származik, mint amennyi korábban a 19 százalékos adómérték mellett befolyt.

A Bizottság ezzel párhuzamosan hangsúlyozza az adórendszer újraelosztási szerepének fontosságát, és komoly bírálatokkal illeti annak jelenlegi működését.

Ennek kapcsán azonban komoly hiányosságnak látjuk, hogy a Bizottság által citált, az adórendszer újraelosztási hatását vizsgáló elemzések statikus szemléletűek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe az érintettek viselkedési reakcióit - azaz hogy a megváltozott ösztönzők hatására a foglalkoztatás, a ledolgozott munkaórák és a keresetek is változnak. Magyarországon az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb fejleménye, hogy a foglalkoztatottak száma 1 millió fővel bővült. Ebben pedig az adó- és szociális ellátási rendszer változásai is jelentős szerepet játszottak, ami ezekben az elemzésekben sajnálatos módon semmilyen módon nem jelenik meg.

Újraelosztási szempontból, ha pusztán statikus megközelítés alapján nézzük, első pillantásra jónak tűnhet a magasabb jövedelem felett adózó kulcsok korlátlan emelése. Azonban, ha figyelembe vesszük az érintettek reakcióit, a helyzet árnyaltabbá válik. A dinamikus elemzések, amelyek a bevallott jövedelemtömeg becsült rugalmasságára támaszkodnak, azt jelzik, hogy egy 10%-os adókulcs-emelés, amely az átlagbér 1,5-szerese felett lépne életbe, statikusan is csupán 3%-kal (vagyis a GDP 0,4-0,5%-ával) növelné a munka terheiből származó bevételeket. Az érintettek várható viselkedése és fogyasztási döntései viszont ennek a hatásnak a közel két harmadát elnyelnék, így a bevételnövekedés a munkaterhek 1%-ára (illetve a GDP 0,15-0,2%-ára) csökkenne. Ezzel párhuzamosan a gazdaság munkakínálata is visszaesne, ami a növekedési ütem csökkenését eredményezhetné. Ha további adókulcs-emelésekre kerülne sor, könnyen elérhetnénk a Laffer-görbe csúcsát, ahonnan a további emelések már a várt adóbevételek csökkenését vonnák maguk után, figyelembe véve az adózók reakcióit.

Az elemzés második szempontja az adókedvezmények magas költségeit célozza meg, amely kritika azonban részben a magyar adórendszer sajátosságaiból fakad. A magyar rendszer nem a progresszív adókulcsok mentén működik, mint ahogyan azt más országok esetében nem tekintik adókedvezménynek, hanem inkább célzott kedvezményeket alkalmaz. Érdekes módon ezek a kedvezmények, bár nem elsődlegesen az egyenlőtlenségek csökkentésére lettek kitalálva, sok esetben mégis hozzájárulnak ahhoz. Ha a nézőpontunkat a háztartások egy fogyasztási egységre jutó jövedelmén alapulóan alakítjuk ki, akkor láthatjuk, hogy a családi adókedvezmény különösen az alacsonyabb jövedelmű, több eltartottal bíró háztartások számára jelent segítséget. E tekintetben sokkal hatékonyabb, mint az egyéni jövedelem alapján nyújtott kedvezmények, amit egy másik, szintén a Bizottság által végzett elemzés is alátámaszt. Ezen kívül, ha a háztartások munkaerőpiaci helyzetét vizsgáljuk, a célzott kedvezmények szintén sokkal jobban támogatják a valóban rászoruló háztartások tagjait, mint az általános kedvezmények vagy a kedvezményes adósávok.

A Bizottsági elemzés hitelességét csökkenti, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének alátámasztására egy olyan adatbázist idéz, amelyben az adatgyűjtés módszertana nem transzparens - a projekt honlapjáról legalábbis nem lehet kideríteni, hogy a magyar adat konkrétan milyen adatforrásból származik -, és amelyben az egyenlőtlenségek Magyarország esetében kritizált "megugrása" is sokkal inkább valamiféle módszertani változás eredményének tűnik, mint valós változásnak.

Ugyanakkor bár a vagyoni egyenlőtlenségek kapcsán valóban nehéz megbízható és főként nemzetközileg is összevethető adatokat találni, a jövedelemegyenlőtlenségek kapcsán az Eurostat oldalán is elérhető harmonizált módszertannal készült, nemzetközileg összehasonlítható adat, aminek lapján a Magyarországi jövedelemeloszlás egyenlőtlensége az EU-tagországokkal összevetve továbbra is az alacsonyabbak közé tartozik.

A Bizottság legújabb elemzése új szempontokat hoz a kedvezményes juttatások terén, kiemelve a nyugdíj mellett dolgozók járulékmentességét, mint a nem megfelelően célzott intézkedések egyik példáját. E mentesség fenntartása egyrészt a társadalombiztosítási rendszer igazságosságát szolgálja, hiszen az így szerzett jövedelem nem befolyásolja a jövőbeli nyugdíjakat vagy más pénzbeli juttatásokat. Ráadásul a nyugdíjasok egészségügyi ellátása már eleve biztosított a státuszuk alapján. Másrészt, ez a rendelkezés egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a nyugdíj mellett történő munkavállalás egyre népszerűbbé váljon. A járulékbevallási adatok is azt mutatják, hogy a mentesség bevezetése után a nyugdíj mellett dolgozók száma drámaian megnövekedett.

A Bizottság dokumentumai gyakran bírálják a magyar kormány által bevezetett szektor-specifikus különadókat, kiemelve, hogy a tartós megoldások helyett inkább átmeneti intézkedésekkel próbálja stabilizálni a költségvetés egyensúlyát. Mi azonban úgy véljük, hogy a szomszédos országban zajló háborúhoz hasonló válsághelyzetek idején, amikor a kialakult piaci egyensúlytalanságok miatt egyes szektorok váratlanul magas bevételeket realizálnak, indokolt lehet ilyen lépések meghozatala. Érdekes módon, a Bizottság álláspontja az utóbbi időszakban némileg finomodott; míg korábban határozottan elutasították a különadók alkalmazását, a háború kitörését követően ők is hasonló intézkedések bevezetésére tettek javaslatot, különösen az energiaipar területén.

Fontos megemlíteni, hogy noha a magyar adópolitika alapvetően az adóterhek mérséklésére fókuszál,

Ez nem csupán azt jelenti, hogy komoly erőfeszítéseket tesz az adóbevételek megóvása érdekében, hanem ezzel együtt hosszú távon is hozzájárul a költségvetés stabilitásának megőrzéséhez.

A gazdaság fehérítésére, az adóoptimalizálás visszaszorítására, a káros tevékenységek adóztatására és a tételes adók reálértékének megőrzésére irányuló intézkedések célja, hogy tartósan növeljék a költségvetés bevételeit. Ezeket az intézkedéseket a kormány az elmúlt években vezette be, és bár jelentős hatással bírnak, természetükből adódóan hosszabb előkészítési időt igényelnek. Ezért a válsághelyzetekben gyorsan bevezethető különadókhoz képest lassabban érik el a kívánt eredményeket, így a belőlük származó többletbevételek is fokozatosan jelentkeznek.

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Amennyiben hozzászólna a témához, küldjön levelet a [email protected]ímre.