Az író tiszteletére különleges eseményt szerveztek a kávéházban, ahol izgalmas verekedés bontakozott ki. A rendezvény célja, hogy megünnepelje a művész munkásságát, miközben a közönség szórakoztatásáról is gondoskodtak. Az atmoszféra feszültséggel teli vo

"A halottak mostanában meglepően aktívan és ügyesen fejezik ki magukat írásban." Márai Sándorral matinézunk öt héten át; három hete olvasmányunk a Válás Budán volt, két hete A hang, múlt héten San Gennaro vére került sorra, most pedig az Ihlet és Nemzedék szolgál szemelvénnyel - portré Krúdyról és Sándorkáról. Csodálatos mondatok a legnagyobb magyar írók egyikétől, a legnagyobb magyar írók egyikéről s másikáról.

Élete végén a Templom utcában élt, egy apró, földszintes házban, amely a rövid óbudai utcák egyikében helyezkedett el, és ablakai egy eldugott külvárosi kávéház bejáratára nyíltak. E kávéház falai között generációkon át gyűltek össze a fürdősök, dögönyözők, zsokék, és a pesti éjszakákból kapatosan Óbudára zarándokló kispolgárok, hogy az éjszaka mélyén találkozzanak egymással. A hely tulajdonosa színészi pályára vágyott, s olykor saját magát is a kávéház zenei emelvényére szólította, ahol saját szerzeményeit adta elő, mintegy megörökítve az éjszakai élet sajátos hangulatát egy apró, útszéli színpadon. Az első teremben öreg zsokék játszottak biliárdot; ez volt az ő kedvenc helye, ahol éjfél után, még hazatérés előtt, egy üveg sör társaságában ült. A fekete márvány asztalra könyökölve figyelte a biliárdozókat, élvezve a csendet, ami körülvette. Legjobban egyedül volt, mert mindenféle társaság csak zavarta. A zsokék és pincérek jól ismerték szokásait, tiszteletben tartották magányát, és órákon át képes volt csendben ülni sör vagy bor mellett, csak hallgatva a kávéház zaja közepette.

De igazán élvezte, amikor a részeges virtuskodók éjfél után összecsapnak. A kávéházban jól tudták, hogy az öreg író szenvedélye a látványos verekedések, így időnként különleges, mesterséges összecsapásokat szerveztek az ő tiszteletére. Óbudán még mindig ápolják az irodalom iránti szeretetet.

Mikor regényt írtam a varázskörről, mely személye és műve titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek színhelyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Budapesthez. Külön erkölcse van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az őslakosok fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vízivárosból kikopott lumpok keresik még itt is a romantikát, s az álírók, akik azt hiszik, hogy a világ alkalmazkodik érzelgős hangulataikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él, s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a városból, a kártyások, a bormérések, a szerkesztőségek világából, betért az óbudai kávéházba, megivott néhány üveg sört, elnézte a biliárdozó zsokékat vagy a bajvívó dögönyözőket, aztán hazament a földszintes Templom utcai házba. Itt élt, oly egyedül, mint a szentek és a költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről: - A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven?

Ebben a sűrű magányban, ahol a szenvedély és a vágy már rég elfeledték a zűrzavart, minden titkot ismert a világról, mint ahogy a fenséges fenevadak ismerik barlangjuk mélységeit. Minden részletét tudta a magyar nép szokásainak, az Árpád-háztól napjainkig. Ismerte az új csillagot a város egén, tudta, melyik költő játszik a szavakkal és a kávéházi pletykákkal, ki az a friss milliomos, aki vagyonát hiú álmokra és fölösleges fényűzésre pazarolja, míg a tegnap ködlovagjai csak árnyként lebegnek a háttérben.

Mindent ismert, egy elegáns frakkal rendelkezett, két sötét öltönyt viselt, tizenöt különböző ing lapult a szekrényében, és néhány Jókai-regény díszelgett a polcán.

Az irodalom mélységeiben otthonosan mozgott, de sosem vágyott arra, hogy erről csevegjen. Az érzékeny és nemes lelkek, akik valóban értékelik az élet mélyebb rétegeit, gyakran hallgatnak arról, ami igazán jelentős számukra.

A nagyközönség számára egyfajta rejtély maradt, mint a hangulatok mélyén megbúvó hegedűs, aki a különc írók sorát gyarapította, távol a divatok zűrzavartól. Élete során sosem élvezte a népszerűség fényeit; csupán egy szűk körű írói közösség és néhány igazán elkötelezett olvasó értékelte munkásságát, akik a betűk világában jártasak voltak, még az írók között is kevesen. Ez a zárt szekta áhítattal merült el minden egyes sorban, amely a magányos író műhelyéből származott. Lila tintával írt, sűrű, apró betűivel, kézírása rendezett és tiszta volt; semmi nem árulta el a külsején a műgondot és belső vívódást, amely ezeknek a soroknak a megszületését kísérte. Halála után egy rövid időre a csend ködös fátyla borult a nevét és művét körülvevő világra. E csend mögött, kezdetben félénken, majd egyre határozottabb, tisztább tónusokkal kezdett felcsendülni művének zenei világa. Mert írása teljesen zenei, a lazán szőtt történetek között szólamok vonulnak végig. E szólamok makacsul és öntudatosan ismétlődnek, mintha a műve szívverései lennének. Valóban, megdöbbentően tudatos író volt, aki minden egyes betűjével hangot adott a belső zenéjének.

Tudta, hogy az irodalom nem csupán szavak összessége, hanem egyfajta égi üzenet, amely az emberi lélek mélyéből fakad? A valóságot nemcsak a költők és írók, hanem a statisztikusok is feldolgozzák, hűen tükrözve a világ sokszínűségét és összetettségét.

Ezen író, aki talán a kortársai közül a legélesebben látja az emberi lét kegyetlen és bonyolult valóságát, megértette a téveszmék pusztító erejét, amelyek nemcsak a szavakat, hanem az egész életet képesek megölni. Rámutatott a szerelem és a fenség titkaira, a tápláló ételek és a pénz bonyolult viszonyára, valamint a magyar tájakra és a helyi lakóházak rejtett szokásaira. Ismerte a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok és rácok mindennapjait, és tudta, hogy a valóság csak akkor válik teljessé, ha képesek vagyunk a zene nyelvén értelmezni az élet durva és nehezen érthető jelenségeit. Mondataiban úgy bontakozik ki ez a néma zene, mint a villámfény a sötét éjszakában. Akárhol is nyitjuk ki könyveit, minden oldal, minden sor egy titkos áramot hordoz magában. Most a szerelem elektromos impulzusa ragyog, most a magyar ősz esője kezd el énekelni, mint egy titkos alvilági zenekar, most a tél zúgása hallatszik. Alakjai, akikkel a legfinomabb érzések és a test minden fájdalmának, nyomorának és fenségének titkait egy öreg műtősnő bizalmával és közönyével tárja fel, szívük mélyén őriznek egy titkot, amelyet az író sem képes szavakba önteni. Ilyenkor csendül fel művében az a néma zene, amely írásainak legmélyebb értelmét hordozza.

Hőseink olykor zöldpaprikát falatoznak, fokhagymás májas kolbászt ízlelgetnek, és egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének udvarolnak. Az élet minden útszéli variációja azonban folyamatosan tágítja a teret körülöttük, ahol Krúdy varázslatos világának atmoszférája zeng és ragyog, mint egy szférikus, sejteket átjáró légkör.

A magyar élet és táj egy különleges dimenziót teremtett, amely szinte felszabadította a magyar földet a tehetetlenség és a gravitációs törvények szorításából. Ez a világ új perspektívát kínál, ahol a hagyomány és a modernitás harmóniában létezhet, és a szívből jövő kultúra szárnyakat ad a mindennapoknak.

Nyissunk meg egy könyvet, és engedjük, hogy ez a folyamatosan áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből származó szólam elvarázsolja gondolatainkat. Hősei gyakran olyan elrévedt, messzi távolba tekintő arccal állnak előttünk, mintha egy másik világra figyelnének. Lagzikról, ínycsiklandó ételekről, ünnepi eseményekről és a hétköznapok apró-cseprő teendőiről beszélnek, de tekintetükben ott bujkál egy titok, egy emlék varázsa, amelytől már nem tudnak szabadulni. Krúdy minden regényhőse egy mélyen őrzött titkot hordoz a szívében. Olyan író, aki rendkívüli érzékenységgel érzékelte a valóságot, ugyanakkor bátran szembefordult a valóság törvényeivel, és az élet mélyebb dimenzióiban, az emlékek, vágyak és képzelet birodalmában keresett új igazságokat.

Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma.

Két világ határán lépkednek, szemeikben a vándorok vágyakozása csillog, miközben az őszi égen a vadludak csoportja vonul, mintha az égi színház titkos előadását figyelnék. Két emlék között bolyonganak, legyen szó postakocsiról, gyaloglásról, vagy éppen az álmok ködfátyolába burkolózó útjáról. Az út menti fogadóban, a csaplárosné kedves mosolyával találkozva, borízű hangon kérik a vörösbort és a fejsajtot, ám zsebeik mélyén és szívükben elérhetetlen célok titkos térképét rejtegetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál partjai között, oly magányosan, oly távolba révedő tekintettel, ahogyan csak a jellemes emberek képesek egy emlék után vágyakozni.

A valóságot kevesen ragadták meg annyira hitelesen, mint ő, de senki nem bontotta ki olyan tudatosan a mélyebb, zenei dimenzióit, mint ez a költő, aki a magyar sors, élet és létezés legszebb tájait és alakjait tárta elénk. Most megszólal, és a szavainak nyomán csend támad. Az élet zaja elhalkul. Valahol magyar nyelven szólnak, egy nő sejteket érintő szavakat mond, látunk egy utcát, ahonnan a tücskök dallama szűrődik. Egy férfi válaszol, és ezzel elkezdődik a varázslat. Üljünk csendben, és figyeljünk.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet egyedivé szeretnél tenni, és segítek átfogalmazni!

Krúdy posztumusz, friss megjelenésű könyvét lapozgatom, Szindbád megtérésének történetét. Hasalva merülök el a sorokban, a szemem csillog, mint kamaszkoromban, amikor Jókai műveit falatoztam.

A halottak mostanában meglepően aktívan és ügyesen fejezik ki magukat írásban.

Kosztolányi, a kortárs irodalom sztárja, manapság valóban a figyelem középpontjában áll. Tolsztoj műveit is nagy érdeklődés övezi, hiszen az ő írásai örök érvényű bölcsességekkel vannak tele. Krúdy viszont még vár a maga pillanatára, hiszen csak az igazi ínyencek merülnek el az ő varázslatos világában. A többség még nem fedezte fel ezt a páratlan kincset, ezt a csodálatos tehetséget, aki a magyar irodalom egyik legfényesebb csillaga. Különleges írásmódja, gazdag nyelvezete és nemes gondolatai párját ritkítják a világirodalomban. Vannak más írók, akik nagyobb lélegzetvételűek vagy hősiesebbek, de egyetlen más szerző sem képes olyan gazdagsággal és mélységgel megjeleníteni a lét szépségeit és fájdalmait, mint ő. Az irodalom igazi hősiessége nem csupán a mondanivaló nagyságában rejlik, hanem abban a mesterségbeli tudásban, amellyel a szavakat formálja. Gazdagabb író nem létezik – Kosztolányi egyedülálló kincse az irodalom tengerében.

Olvasom Szindbád kalandjait, percenként felnevetek és elérzékenyülök.

Itt az idő, hogy Krúdyt kiemeljük egy avatott kéz segítségével abból az anekdotikus mondavilágból, amely kortársai – írók, nők, zsokék és pincérek – köré szőtték. Már-már úgy tekintenek rá, mint egyfajta író-bohéme, akinek személye körül mulatságos, színes történetek tucatjai keringenek, és ezek a mesék sokszor izgalmasabbak és szórakoztatóbbak, mint maguk a művei. Az igazság azonban az, hogy Krúdy hazánk egyik legkomolyabb írója. Minden egyes sora egy különleges anyagból született – és ez nagy szó, hiszen talán száz kötetet írt – s ez az anyag nem más, mint a színtiszta, időtlen irodalom. Krúdy nem a "cselekményes" írók táborát gyarapítja; műveiben a cselekmény az író lelkének mély áramlása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. Legyen szó a holdról, egy kéményről, egy bolond nőről, vagy azokról a tárgyakról, amelyek az emberi élet útján kallódnak – a babonákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól – mindig az igazságot mondja, olyan kísérteties tudással és tárgyismerettel, mintha egy különös lexikon címszavait magyarázná.

Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultságáról nem lehet többet mondani.

Olyan írói tehetséggel bírt, mint a legnagyobb mesterek. Ismeretei a világról és az emberek sorsáról lenyűgöző mélységűek voltak. Képzeljétek el, egy varázsló élt közöttünk, aki titokban belekukucskált a kéményeken, és a holdfényben titokzatosan bolyongott, mindent tudva rólunk, élőkről és holtakról egyaránt. Minden szava varázslatos élményt nyújtott. Élvezzétek és csodáljátok!

Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.

Kedves Szindbád! Mesélj nekem! Még egyszer, kérlek!

Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték?

Valójában én is hasonlóan vélekedtem erről; csupán nem voltam képes ilyen világosan kifejezni a gondolataimat.

Balaton-parti fürdőhelyen akadtunk össze. Együtt ebédeltünk, vacsoráztunk. Hosszú idő után, távol életünk taposómalmától, nyíltan és őszintén beszéltünk mindenről: közös ifjúságunk emlékeiről, az elkallódott emberekről, írókról és irodalomról, jelenről és jövőről. Politikáról egy szót sem; csak arról, ha mindennek vége lesz, már nem leszünk többé fiatal emberek.

Három napon át ődöngtünk együtt, s figyeltük egymást. Ez természetes: az író mindig figyel.

Amikor a halálos ágyán szülei emlékét idézi, akkor is érezhetően figyel. Ezt tapasztaltam: valóban figyel. Szivarját pöfékelve, félig lecsukott szempillái mögül, finom ujjakkal néha elhárítja a füstöt – hogy jobban láthasson – és engem figyel, ahogy én is őt. Olyanok vagyunk, mint két magándetektív, vagy éppen két szobrász, akik titokban készülnek meglepni egymást a másik alkotásával; vagy - minek is bonyolítani? - mint két író. Ezt meg is osztottuk egymással, bizalommal.

Az élet érdekelte, de annál is jobban érdekelte az írás, az alkotás, a kifejezés titka.

Kérdezgettük egymást, válaszoltunk, mint két rég nem látott barát, akiknek minden szava egy kicsit másképp cseng. Igen, valóban figyelt, de nem csupán a szavakra; ő meglátta azt a világot, ami mások számára rejtve maradt. A körülötte zajló események – az elhaladó férfi, a figyelemfelkeltő nő, a pincér különös frizurája, vagy a ficsúr üres mosolya – mind-mind olyanok voltak számára, mint egy titkos kód, amelyet csak ő tudott megfejteni. Olyan érzékenységgel bír, mint egy különleges műszer, amely nemcsak a felszínt, hanem a dolgok lényegét is képes megragadni. Éjfél után, mikor a vendéglő fényei már elhalványultak, a szállodai szobában folytattuk a beszélgetést, szivar és ital társaságában, míg a hajnal első fényei meg nem jelentek. Szavainkban feltámadt ifjúságunk minden emléke, mintha visszautaztunk volna az időben. Néhány évvel ezelőtt ő is abban a kis párizsi szállodában lakott, ahol egykor én. Most, a Balaton partján, hirtelen a poggyászára mutatott, és ezzel újabb emlékeket ébresztett bennünk…

- Nézd meg - mondta -, ez mindenem. Ez az öreg koffer. Három ruha. Ez a házikabát, még New Yorkban vettem. S Pesten, a hotelben, még egy koffer. Ötvenéves vagyok, nincs egyebem.

Mély és őszinte elismeréssel feleltem:

Ha más nem áll rendelkezésedre, akkor írói szellemmel éled mindennapjaidat.

Hallgatott. Szemeinek apró rezdüléseiből világossá vált, hogy egyetértene velem, s ez a felismerés jólesett neki. Hiszen ez a három ruhából és két kofferből álló, szállodai életstílus tökéletesen illeszkedett hozzá; hiteles volt. Nem az a századvégi, álszent bohémia és mesterkélt magány fémjelezte életforma volt, hanem egy olyan létezés, amelyet karaktere, tehetsége és sorsa formált. Egyszer, fiatalabb korában, lakást vásárolt, ám már a második hónapban teleírta a lapokat otthoni panaszokkal, kétségbeesetten menekült vissza a szálloda kényelmébe. Három ruhája volt, valóban. Különös, korán őszülő, nemes vonású arca homályosan derengett a szivarfüst mögött; mint egy keleti úriember a sátor védelmében, úgy navigált ebben a vadul változó világban. Otthon érezte magát erdélyi kastélyokban és pesti társalgókban, de leginkább az éjszakában, a főváros szegényei között találta meg igazán a helyét.

Pincérek, grófok, írók, kis nők, dámák, ütődött emberek, egy nagy város így nevezte: Sándorka.

Mindig udvariasan viselkedett, figyelmesen szemlélődött, szinte kérlelhetetlenül mérte fel a körülötte zajló eseményeket: igazi író volt, aki tökéletesen értette a tehetsége természetét és arányait. Olyan éleslátással kutatta a világot, mint egy saskeselyű, mindig keresve a saját írói zsákmányát. Amikor ágynak dőlt, ellátogattam a szanatóriumba, ahol negyvenfokos láza fogta el, amit előttem is világosan megmért. Még ebben a legyengült állapotában is figyelemmel kísérte a történéseket: önmagát és a látogatókat egyaránt. - Nem beszélek zöldségeket? - kérdezte, a hőmérőt szorongatva. Megnyugtattam, hogy egy szavát sem értettem félre; ezekben a kritikus pillanatokban, halálos betegen is érezte, jegyezte, és folytatta a munkát.

Mikszáth óta nem találkoztunk olyan íróval, aki a szó valódi értelmében mestere lett volna az anekdotának - ennek a finom és sokszor nehezen megfogható műfajnak. Ő volt az, aki a csattanót mesteri módon szőtte bele történeteibe, így azok nem csupán szórakoztatóak, hanem mélységet és távlatot is kaptak. Szavai ízesek és precízek voltak, a magyar nyelv szép, nemes dallamait hordozva. A jó író ösztönösen ráérzett arra, mi az, ami igazán közel áll hozzá, és ezeket a témákat csodás érzékkel dolgozta fel. Minden egyes szava olyan volt, mintha a távolból az író egyedi hangja visszhangzott volna. Hunyady Sándor hangzását lehetetlen volt összetéveszteni; a hang, az egyéniség és a stílus harmonikus egységet alkottak, minden egyes írásában, minden egyes sorában.