"Akadt egy érdekes pillanat, amikor egy élő csirke lépett a színpadra" - Interjú Felméri Péterrel.

Több évtized után februárban szervezik meg utoljára a Dumaszínház Fiatal Félőrültek Fesztiválja című tehetségkutatóját. Az est műsorvezetője, Felméri Péter humorista mesélt az nlc-nek többek között arról, hogyan nőtt ki a Félőrültekből egy fajta underground stand-up scéne és mit keresett egyik este egy élő csirke a színpadon. Nem mindenki tudta megnevettetni a közönséget, de élmény volt látni, ahogy szerencsét próbált a társadalom elképesztően széles köre.

A Fiatal Félőrültek Fesztiváljának esszenciáját a következőképpen lehetne megfogalmazni: bármi történik, a lényeg, hogy élvezzük! A Dumaszínház havonta lebonyolított tehetségkutatója februárban véglegesen zárja kapuit, de több mint húsz év alatt rengeteg ember próbálta ki itt magát, a társadalom szinte minden rétegéből: diákok, akik megélhetési nehézségekkel küzdenek, nyugdíjasok, akik tepsiben süteményt hoznak, szinglik, házasok, elváltak, megcsaltak, tanárok, kamionsofőrök, drag queenek, life coachok, hentesek, határőrök – és egyszer, csak egyetlen alkalommal, egy férfi, aki egy élő csirkét hozott magával. A fesztivál varázsa éppen ebben a sokszínűségben rejlik, ahol mindenki megtalálhatja a saját hangját.

Az ő, gyakran remegő kezeik közt vándorolt a mikrofon és, ha nem is voltak mind, vagy mindig viccesek, a rájuk osztott öt percben bepillantást adtak az életükbe. Hogy miért vonz sokakat a műfaj kipróbálása és hogyan nőtt ki a tehetségkutatóból idővel egy underground stand-up scéna - többek közt ezekről beszélgettünk Felméri Péter humoristával, aki 17 éven át vezette az estet.

Körülbelül négy évvel ezelőtt, egy borzasztóan nehéz nap végén, lehuppantam a Fiatal Félőrültek Fesztiváljának egyik előadására. A kisméretű teremben – amely akkoriban még a Corvin sétányon található Dumaszínház Kompót DumaKlubjának adott otthont, míg később a Krúdy utcába költözött a Mixát Dumaklubba – mindössze néhány tucat néző fért el, és a többség kezében egy friss, csapolt sörrel érkezett. A fellépők sorra váltották egymást, mindenkinek csupán öt perc állt rendelkezésére, hogy megvillantsa tehetségét.

Egy kamionsofőr lendületesen lépett a színpadra, ám a közönség gyorsan elfordult tőle, amikor túlságosan belemerült egy rémisztő hasmenéses kalandjának részleteibe. A nevetés hamar elhalt, és a nézők inkább a székük szélén ülve feszengtek. Ezt követően színpadra lépett egy roma kőműves, aki meglepően magabiztosan állította, hogy Magyarországon nincs rasszizmus. Kérdéses volt, hogy komolyan beszél-e, vagy csak a közönség szórakoztatására próbálkozik egy tréfával. A műsor végén pedig két kollégista lány érkezett, akik a megélhetési nehézségek abszurd helyzeteit igyekeztek humorral feldolgozni, szórakoztatóan tálalva a mindennapi élet kihívásait.

A színpadon megjelent olyan is, akiknek már az első mondata, sőt, talán már az első mondata előtti szünete elárulta, profi stand-upos. Úgy rémlik, aznap este Sulyok Péter vak stand-upos is a fellépők között volt. Ki bosszankodva, ki megváltásként élte meg, amikor a színpadi világítás megszakításával jelezték a szervezők, egy perc múlva lejár az ideje.

Nem tudom pontosan, mennyit nevettem az élmény során, de arra világosan emlékszem, hogy fantasztikusan éreztem magam. Olyan hatások értek, amelyek szó szerint áttörték a saját kis buborékomat. Az elkövetkező években minden barátomat és családtagomat, akik egy kicsit lehangoltak voltak – legyen szó Tamás válásáról, Gabi munkanélküliségéről, vagy Zsuzsánál arról, hogy három gyermeket nevelve és az élet összes problémáját próbálva megoldani, neki is szüksége volt egy kis szórakozásra – elvittem az estre. A Félőrültek mindig is remek választásnak bizonyultak, és soha nem okoztak csalódást.

Meglepetten tapasztaltam, hogy a január 20-i előadáson elhangzott, hogy a jövőben már nem sok hasonló alkalomra számíthatunk. Noha a Dumaszínház nem marad tehetségek nélkül, februárban vár ránk az utolsó Félőrültek est.

A Fiatal Félőrültek Fesztiválja 2003 óta, a Dumaszínház megalapításával egy időben született meg. Az esemény szellemi atyja Litkai Gergely volt, aki hosszú éveken keresztül irányította és formálta ezt a különleges rendezvényt.

- Emlékszik vissza Felméri Péter, akivel a bemutató után, mindössze egy nappal, és másfél órával a saját fellépése előtt találkozunk a vinoWonka Csokoládé és Borbár hangulatos környezetében.

Az erdélyi magyar humorista egy házi limonádét rendel és míg várunk arról beszél, az est jellege alaposan átalakult az évek alatt. Eredetileg dobbantóként szolgált feltörekvő humoristák számára, idővel azonban inkább egyfajta gyakorlóhellyé alakult át. Sokan a profik közül itt próbálják ki, hogy mely poénok működnek és melyek nem a közönség szempontjából, míg a fellépők másik részét talán úgy lehetne jellemezni, hogy a magyar underground stand-up szcéna.

Valóban sokféle háttérrel bírnak a fellépők, ami az évek során kialakult, és Felméri ezt teljesen érthetőnek tartja. Nincs olyan, hogy valaki csupán "humorista" legyen, hiszen minden stand-upos egyedi úton érkezik, és saját tapasztalatait hozza magával a színpadra. Felméri például eredetileg informatikával foglalkozott. Különösen megragadta egy este, amikor egy határőr lépett fel, hiszen a határokon átívelő élményeit ő is jól ismeri, de más szemszögből. "Nagyon kíváncsi voltam, miről fog mesélni, és izgalmas volt betekinteni az ő nézőpontjába abban a néhány percben."

Mint fogalmaz, a Félőrültek közül az évek alatt sokan voltak, akik valóban meghökkentő mértékben eltértek a mainstreamtől és adódtak egészen szürreális helyzetek. Voltak, akiknek igen furcsán csillogott a tekintetük, míg akadtak, akik előadás közben fetrengtek, hemperegtek a színpadon. Olyan is akadt, aki egy élő csirkével jelent meg. Kiderült, nem is az előadás része, csak nem volt hova tennie.

Több alkalommal is színpadra lépett egy lenyűgöző drag queen, aki részletesen mesélt arról, milyen hatalmas erőfeszítéseket igényel színpadi megjelenésének megteremtése. Ez a karakter igazi erővel bírt, és mesterien reagált a közönség impulzusaira. Miközben a szivacs és az elektromos szeletelő kés elengedhetetlen szerepéről beszélt az ideális csípő-derék arány elérésében, fokozatosan visszaváltozott hétköznapi énjévé. Felméri úgy emlékszik, hogy összesen kétszer lépett fel ezen az eseményen, de sokan mások évről évre visszatértek, hogy részt vegyenek a varázslatos műsorban.

Volt, akinek az öt perc úgy tűnt, mint egy hosszú órányi szenvedés, míg másoknál az idő szárnyalt, és akár napokig is elhallgattam volna. Mindig megragadta a figyelmemet, ha valaki gazdag szókincsével, szokatlan, de frappáns hasonlatokkal fűszerezve mesélt, és valóban élvezet volt hallgatni. A nézőtér sötétjében ülve gyakran merengtem azon, milyen hatalmas bátorság szükséges ahhoz, hogy valaki a stand-up világába merészkedjen. Vajon, ha valaha vállalkoznék rá, talán végleg megszabadulnék a rám nehezedő kisebbségi komplexusok súlyos terhétől?

Felméri szerint ezt azért nem kéne erőltetni, de annyival egyetért, hogy a színpad "összerántja az embert". Szerinte már az is pozitív változást hozhat, ha időről időre végiggondoljuk, mit szeretnének a következő öt percben elmondani.

Mint kifejti, az a jó stand-up, amikor a poénok elvétele után is marad egy érdekes gondolatmenet, történet, de ez nem jelenti azt, hogy le lehet spórolni a poénokat. A poénok nagyon is fontosak, de ennél összetettebb egyenlet, hogy mitől működik a kémia egy előadó és a közönség között.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a stand-up komédia pofonegyszerű dolog. Pedig a valóság egészen másképp fest: a sikeres előadás mögött óriási mennyiségű munka és gyakorlás rejlik. Először is megalkotsz egy blokkot, majd jön a neheze: a gyakorlás. A közönség előtt teszteled, hogy mi az, ami a fejedben jól működik, és mi az, ami nem. Az anyagot folyamatosan módosítod, csiszolod a visszajelzések alapján. Ha valamelyik poén nem talál be, azt el kell engedni, mert a humor nem mindig jön össze. A Félőrülteken pedig gyakran vicceltek azon, hogy ha a közönség igazán szeretné megnehezíteni valamelyik fellépő dolgát, akkor a legrosszabb vicceken kellene a legnagyobbakat nevetniük.

A 17 év alatt mindössze kétszer történt meg, hogy valaki a műsor során kapott kedvet ahhoz, hogy éppen ott és akkor belevágjon a stand up világába.

Mindkét történet középpontjában nők álltak, de az első eset különösen emlékezetes volt, hiszen az érintett eléggé részeg állapotban lépett színpadra, és szó nélkül kiragadta a mikrofont a műsorvezető kezéből. Felméri úgy gondolta, hogy "az embernek meg kell válogatnia a csatáit", ezért inkább hagyta, hogy a hölgy szabadjára engedje a kreatív energia áradását. A második eset januárban zajlott, és a fellépő arról mesélt, miként reagáltak a közeli barátai és ismerősei, amikor bejelentette, hogy újra egyedülállóvá vált. Ez a kísérlet minden elismerést megérdemelt, még ha a feszültség olykor elnyomta is a viccekben rejlő lehetőségeket.

A Félőrülteken az idő egészen más dimenziót ölt. Az az öt perc, ami egyesek számára elviselhetetlenül hosszúnak tűnik, könnyen válhat mozdulatlanságba fagyott percekké, amikor valaki megáll a színpadon. Azonban a Felméri érkezése a színpadra szinte varázslatos módon oldja a levegőben lebegő primer és szekunder szégyen feszültségét. A humorista, aki már közel két évtizede irányítja a fellépők sorát egy apró, de annál értékesebb jegyzetfüzet segítségével, minden este újra és újra összefűzi a profi és amatőr, a lenyűgöző és a megdöbbentő monológokat, egyedi színfoltot adva a műsornak.

A beszélgetés során kiderült, hogy a szerep elsajátítása nem volt zökkenőmentes, hiszen a megfelelő egyensúly megtalálása komoly kihívást jelentett. Műsorvezetőként lényeges, hogy tartsunk egy bizonyos távolságot a közönség és a fellépők között. Nem lehet csupán a látszatra hagyatkozni; ha valaki nem teljesít jól, azt nem szabad átsiklani, még akkor sem, ha a kudarc lelkileg megviseli őt. Ugyanakkor fontos, hogy a közönséggel való kapcsolódásunk ne legyen túlzottan személyes, hiszen fenn kell tartani a szakmai távolságot.

Egy-egy kudarcba fulladt fellépés után a fellépők sokszor keresik a lelki támogatást, bár nem mindenki mer nyíltan segítséget kérni. Felméri például gyakran tapasztalja, hogy senki sem lép oda hozzá, pedig szívesen megosztaná véleményét, ha arra szükség van. A múltban úgy érezte, hogy a kritika inkább sebeket okoz, mintsem építő jellegű lenne, de mára megváltozott a nézőpontja. Rájött, hogy az őszinte visszajelzések, még ha néha fájdalmasak is, elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki fejlődhessen és tökéletesíthesse az előadói stílusát. A legtöbb fellépő nem csupán egy alkalomra készül, hanem reméli, hogy a jövőben profi humoristaként tudják folytatni pályafutásukat.

Megkérdezem, hogy érzi magát a Félőrültek megszűnése kapcsán, mire Felméri kifejti, hogy nem igazán bánatnak titulálná a benne zajló érzéseket, de azért 17 év az mégiscsak 17 év. Hozzáfűzi, hogy rengeteg dolog foglalkoztatja, különösen mióta két gyermek édesapja lett. Így, bár a döntés nem az ő kezében volt, és alapvetően ellenzi a változásokat, azért már korábban is megfordult benne a gondolat, hogy talán ideje lenne elengedni a Félőrülteket.

Beszélgetésünk idején a humorista gőzerővel dolgozott új önálló estjén, melynek főpróbája vészesen közeledett. A műsor elkészítését - mellyel bevallása szerint alaposan megcsúszott - egy érdekes projekttel kötötte össze. Hogy ambicionálja magát január eleje óta napi vlogot vezet a Youtube-on a műsor elkészítésének folyamatáról, melyben bemutatja, hogyan egyezteti össze a kreatív alkotómunkát a szoros határidővel és az élet által elé gördített kisebb-nagyobb akadályokkal, mint például egy elromlott kávéfőző szeszélyeivel, vagy azzal a tömeges bombariadóval, amely a közelmúltban több száz iskolát érintett.

A mutatós óra már 8:50-et mutatott, amikor a borbárban körülettünk egyre inkább megélénkült a forgalom. Talán a kinti hideg, talán a forralt bor hívogató felirata vonzotta a vendégeket, mindenesetre a légkör egyre pezsgőbb lett. Az interjúnk véget ért, és búcsút intettünk egymásnak. Tíz perc múlva Felméri Péternek a Dumaszínház színpadán kell megjelennie, ám ő egyáltalán nem tűnik kapkodónak vagy idegesnek. Az arca nyugodt, és látszik rajta, hogy nem fél attól, hogy elfelejti a szövegét. Kinyitja az ajtót, majd elhalad a Bud Spencer mellszobra mellett, és átvág a téren, miközben a város fényei körülölelik.